2010. december 5., vasárnap

Az élet, mint mozgólépcső


Az életem olyan, mint a mozgólépcső

Az életem mégis olyan, mint egy mozgólépcső. Erre akkor jöttem rá, miután az első piszkozaton túl voltam, és épp belekezdtem volna a másodikba. Pedig sose szoktam jegyzetelni. De ez a feladat elgondolkoztatott. Ami megrémített, gyorsan túl akartam lenni a megoldáson.

Mikor megszülettem, egy folyosón jöttem ki, egy alagúton. Aztán elkezdtem cseperedni, mozgásba lendültem. A lépcsőfokok követték egymást. Bár nem mozogtak, inkább nekem kellett haladnom azon. Felfele természetesen, ezt követeli Darwin is. Azonban néha a fokok lejtenek, az emberek kétségbe esetten zuhannak, tudják, hogy mi felé, de nem tudnak vagy akarnak tenni ellene. Mintha beragadt volna a gomb, és csak a lefelé vezető utat választhatnák. Ők a szerencsések. Nem szárnyalnak, nem törnek bömbölő oroszlánként az égbe, nem tündökölnek fénylő csillagként, mint várakozó óriás.

Tehát két választás van, a fel és le. De van egy harmadik is, mikor a lépcsők kisimulnak, és minden vízszintesbe kerül. Felismerhetetlen. Az ember nem tudja és nem is képes eldönteni, hogy most a magasba, vagy a mélybe törjön, hiszen fel sem ismeri. Ezt hívják pokolnak. Nincs érzés, nincs felismerés, nincs semmi.
Ahogy olvastam a sorokat, eddig szóba, azaz írásba se jött, hogy akkor mi is van az életemmel. Miért olyan, mint a mozgólépcső? Talán mert van iránya. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs. De nincs, és most hazudtam.
           
Éppen zavarnak, tülekednek, részt akarnak a lépcsőfokomból. Megriaszt. Késztet, hogy arrébb lépjek, vagy le, vagy fel. De abba a vízszintes helyzetbe nem maradhatok.

http://www.blikk.hu/data/cikk/2/1/99/2/cikk_2019902/8_o_mozgolepcso-MTI.jpg

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése