2012. február 26., vasárnap

Vasárnap délután

A vasárnap mindig olyan kettős érzéseket ébreszt bennem. Egyrészt egyfajta lebegés a jövő felé, másrészt egy olyan nyugalmi pont, mely tengelye a hétnek.

Ez a tengely többnyire libikóka, melyben próbálja egyensúlyban tartani magát a szombat és a hétfő. De ez lehetetlen, hiszen délután van. Elmúlt a nap fele. A mérleg a hétfő felé billen. Olyan ez, mint egy korszakváltás, csak miniben. Érezteti magát a tavasz illata, mely elhozza a nyarat, az új aranykorszakot. Ez persze csak azoknak kedvez, akik fel vannak már készülve szellemiségükkel a nyárra. Az életető meleg és fény korlátlan áradásának a testre.

Jó lesz. Ezt mindenütt érzik, ahol nézik azt, amit éppen látnak. Mivel látunk többnyire gondolkodunk is, hiszen gondolat formájában jelenik meg az előttünk álló képre való reakciónk, észrevételünk. A látott képhez mindig hozzáteszünk valami pluszt, mely új jelentést ad a történetnek, ezért egyedi az ember. Persze vannak tömeggondolatok, melyek globálisan hatnak korszakot befolyásolva. Minden kép hasonul egy nagy központi képhez, mely megváltoztatja a társadalmi felfogásokat, kedvezve ezzel egy irányító sejtnek, mely a képet megalkotta. Mert minden elindul valahonnan. Mára nehéz lett a külső felektől jövő gondolatokat kizárni. Sokszor egy gondolat kicsírázása, már egy másik féltől lett elvéve. Telepatikus ösztön, mely mindent elemez tudatosan, vagy tudattalanul.
http://www.fludit.com/images/stories/Inspiration/Surreal-Photography-by-Sarolta-Ban/Surreal-Photography-by-Sarolta-Ban-8.jpg

A léttől elvonatkoztatva lehet csak tudatosítani a dolgokat. A nagyon színes, kavargó hullámzás, melyből ki lehet törni és ellen lehet állni a sodrásnak. Ez az a szabadság, melyet Isten ad annak, aki őt felkeresi, észreveszi önmagát és felébred álmából az álomban.

Persze, most vasárnap délután van. A gondolatok az eljövendő cselekvésekre irányulnak tompán, duruzsolva egy fénylő négyzet felé. Teret adva a hétnek...

2012. február 14., kedd

A Felejtés Vize

A víz sok helyen az érzelmeket szimbolizálja. A víz állapot változása az érzelmi rezgésekre adott válasz. A bőséges víz az életet jelképezi, míg a megfagyott a korlátoltságot, falakba ütközést, más nézőpontból a várakozást, melyből mindig új lehetőség olvad, avagy bontakozik ki a téli időszak elmúlásával. Ez az alap természeti törvény, a ciklikusság. Élet és halál egymásba folyása.


Ahogy elmúlnak dolgok, az űrt nem tölti be igazán semmi. A vágyakozás megmarad, jönnek új helyzetek, új emberek, de a folyamatos nyereségekkel és azok újbóli elvesztésével, a szakadék tovább növekszik a lélek magjában. Van, akinek feltűnik, van akinek nem, de a folyamatos hiány végig motiválja az embert akármerre forduljon is. Ezt hívják a buddhisták vágynak, mely leküzdésével el lehet jutni a tökéletes pillanat kapujáig, a nirvanaig, mikor megszűnik minden, még önmagunk is, minden életünk, minden tapasztalásával együtt.

Az elmúlás, mindig alászállást jelent az alvilágba, ez mindenképpen megelőlegezi az új kezdet lehetőségét. A görögök szerint az alvilág egyik folyóját Léthének, azaz Feledésnek hívják. Aki ebből iszik, abból minden kitörlődik és új emberként, emlékektől mentesen kezdheti meg új életét, akárhova kerüljön is. A másik folyót Emlékezésnek hívják, aki ebből iszik azé minden tudás, az összes élet tapasztalatával és élményével egyetemben. Hasonló a buddhasághoz, mely személy különleges avatarként minden képmására emlékszik, melyet választott számtalan életei során, hiszen az Emlékezés, mindig elnyomja a Feledést, meg nem történté téve azt.
http://dark-pictures.com/uploads_big/20091209144020.jpg

Az emlékezés hátráltat, míg a felejtés könnyít dolgokon. De mégse mindegy, hogy az elme lélekké válik, avagy el ejtünk dolgokat, vissza az alvilág folyójába.

Soraimat megint egy idézettel zárnám, nem elfeledve, hogy mostanság is így tettem:

Ne felejtsd, hogy mindenki csak a jelenben él, ez pedig röpke pillanat, a többi idő vagy már elmúlt, vagy bizonytalan.

Marcus Aurelius

2012. február 6., hétfő

A madarakról röviden...

Számos hagyomány foglalkozik a madarakkal és a hozzáfűzződő mitológiai elem számos népnél előfordul. De miért övezi ilyen kitüntetett figyelem eme állatokat?

Isten a teremtés során a negyedik napon hozta létre a madarakat. Tisztaságuk és szabadságuk miatt, nagyon sok fajtáját, a legkülönbözőbb képességekkel ruházta fel a régi korok, régi embere.

Isten angyalaival, a hírnökökkel és más szárnyasok tömegével van teletűzdelve az írott történelem palettája. Sok elképzelés szerint közük van a túlvilághoz, egyfajta kísérő szerepet tölt be, az ember halála után, mely során a kallódó lelkeket átkísérik a másik oldalra. Emellett sok hagyomány szól a mindig újraéledő egyiptomi főnix madárról, mely az örök körforgás és halhatatlanság szimbóluma, másrészt a kereszténység is átvette, avagy párhuzamba vonja a krisztusi feltámadással.
A magyarok is hittek egy aranymadárban, melyet népmeséinkből is ismerhetünk. Jellegzetessége volt az aranyló színe és csodás énekhangja, mely az öregeket megfiatalította, a csúnyákat megszépítette, a rosszakat megjavította, ezért nem véletlenül tartották őseink is a Napisten legfőbb jelképének, a sugárzó Nap Szent madarának, a lelkiismeret kifejeződésének.

A Bibliában a Szentlélek hírnöke a madár, a kinyilatkoztatott dolgokról szól, áldását adva a népekre és emberekre egyaránt. Nem véletlen az sem, hogy a négy evangélistából kettőnek szárnyas lény a szimbóluma; Máté evangélistáé angyal, míg Jánosé sas.
http://www.puketi.org.nz/img/daytime.jpg

A magyar mitológia szent madara a turul, mely szintén szorosan összekapcsolódik a kinyilatkoztatással, és az álmokban megjelenő jelekkel, az szintén sas jellegű, vagy valamilyen sólyomféle a hagyományok szerint. Emellett a szent vadászat jelképei, melyet a királyaink és más ókori népek uralkodói használtak a tudat alatti bűvös rengetegében (a szent erdőségekben) alkalmazott ősi beavatások során.

Röpke, madaras gondolataimat egy idézettel zárnám, mert mostanság nem találok jó végszót, de talán ennek is megvan az oka, mint mindennek, mely az égben és az alatt szárnyal:

A lélek segíti a testet, és bizonyos pillanatokban fölemeli. Ez az egyetlen madár, amely fölemeli a maga kalitkáját.

(Viktor Hugo)