Vámpírnovellák 1. : Születés

„Körülöttem hegyek terültek el, fenségesen és némán.

Kiáltásomat a hideg sem nyomta el, sem az orkán.”

Az egész úgy kezdődött el, ahogy minden elszokott kezdődni. Egy eseménybe lépve, ténferegve vándoroltam egyik pillanatról a másikra. Nem igazán voltam tudatomnál, vagyis, így visszaemlékezve, nem hiszem hogy magamnál lehettem. A napok, hónapokba és évekbe váltottak. Körülöttem nem sok minden változott, megtorpant állapotban evickéltem. Hosszú álmomat, csak nagy ritkán zavarta meg öntudatlan kaparászásom. Aztán történt valami olyan dolog, ami függetlenített a körülményeimtől. Kinyílt egy kapu. Ahhoz hasonlítanám, amikor valaki a mélyből a napfényre jut, mint mikor egy mag kikel, kicsírázik, és kibukkan a földből.

A hasonlat talán azért is helyes, mert tényleg a földből másztam ki. Az első, amit éreztem az éhség volt. Először nem is tudtam a fogalmat társítani, nem tudtam pontosan, mi az, amit érzek. Minden olyan új volt. Új volt a körülöttem lágyan szállingózott hó is.

Azt se tudtam, ki vagyok. Ahogy végignéztem magamon, a rám adott ruha már foszlányokban lógott a végtagjaimról. A bőröm meglepően fehér volt, és az érzékeim, az érzékeim messzire nyúltak. A legsötétebb hold nélküli éjjelen tértem magamhoz, és mégis minden olyan fényes volt, hangos, lüktető és kéjes. A sírboltokon lévő mécsesek pislákolása annyira zavarta a szememet, hogy összerogytam. Aztán kezdtem megszokni. Olyan voltam, mint egy újszülött.

http://images5.fanpop.com/image/photos/30500000/Vampire-teeth-vampires-30598165-1440-900.jpg

Erős voltam, bár nem tudtam mihez viszonyítani. Az emlékeim, előző életemből csak lassan csordogálva tértek vissza. Szerencsére, mert bizonyos képektől dühös lettem, és összezavarodtam.

A temetőkertet elhagyva, az országút felé vettem az irányt. Alig voltak az utakon, de az a kevés kocsi is úgy hajtott el mellettem, mintha ott se lettem volna. Bár nem akartam, hogy észrevegyenek, ezt valóban sikerült is fenntartanom. Később jöttem rá, ez is egy új adomány, ha nem akarom, nem látnak.

A távolban egy buszmegálló körvonala kezdett kirajzolódni előttem. Folyamatosan erősödő, kántáló dobogást hallottam, ami elemi erővel vonzott a hely felé. A megállóban egy ember volt, egy nő.

Nem vett észre, egészen addig míg tűhegyes fogaimat a nyakába nem mélyesztettem. A megálló plexi üvegébe bámulva, csak a karjaimban vonagló lányt tükörképet láttam, és azt, hogy nyakából vékony csermelyként folyik el a vér.

Ösztönösen tört ki belőlem az ember, és a lelkifurdalástól megrémülve elengedtem áldozatomat, és az erdőbe menekültem. Akkor jöttem rá mi voltam....és mi lettem.

Egy tisztáson, a sokktól magamhoz térve, éreztem, hogy lassan eljön a napfelkelte. Egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy maradok, de aztán az új lényem belső parancsának engedelmeskedtem. Elbújtam, mélyre.

Azóta nagyjából megszoktam magam, találkoztam hozzám hasonlókkal is. Némelyik elég fura volt, némelyik meglepően emberi. Némelyik fiatal, mint én, némely több ezer éves.

A későbbiekben, kialakítottam egy egészen klassz lakhelyet minimál designban, természetesen a sötét stílust hanyagolva. Nem szabad adni a sztereotípiákra. Életem tehát kezd visszatérni, bár egészen nem a megszokott mederbe.

Megvannak tehát előnyei ennek a létnek is, és itt nem csak az új képességekre és lehetőségekre gondolok, hanem például adót se kell fizetnem. De az önkéntes véradást egy időre hanyagolnom kell.

Egy történet

(Regény projekt szösszenetes részlet, kedvcsináló)

A csikket merengve nyomtam el a hamutálban. A hamvak szürke közönnyel figyelték az élénk forróságú parázstársukat - ez is kialszik - gondolták - ő is arra a sorsra jut mint mi. Szinte hallottam őket, az illatukat mindenesetre érzékeltem. Füsttel és doh szaggal árasztották el az ezüstös fátyolban táncoló ködös helyiséget, ahol tartózkodtam.

Ideje indulnom – gondoltam magamban és jobban körbenéztem. Egy dohányzóasztal képe sejlett fel, távolabb ismerős szekrények. Mahagóni. Eszembe jutott ez a szó, aztán felsejlett az ajtó is. Néha csak meg kell találnunk a megfelelő szót, hogy aztán dallá váljon, hogy sikerüljön ráhangolódni a dallamra. Ezt kerestem és beléptem rajta. A történetbe jutottam, a sztoriba amit nem kerestem. Megint olyan emberek között voltam, akik valamiért megérintettek. Még csak nem is kedvelem őket. Viszont, amit sikerült elérniük az megrémített: élveztem az irántuk való gyűlöletemet. A sötét lényem most nem jött elő, csak kellemesen bizsergette az agyamat. Ugrásra készen persze, hiszen éhezett. Emberhúsra vágyott. Lelkeket szeretett volna enni. Én nem hagytam neki. Még nincs itt az ideje. Még csak egy kis tacskó, bármilyen nagy képű is. Az embervilág csak elzárná, még nem tudna kiszabadulni az anyagi ketrecekből. Ezért el kell rejteni. Addig is, kap enni. Embertársaim etetik. Egyesek éheztetik. Nem is tudom melyik a jobb. Én is éhes vagyok. Csak én fordítva.

http://www.chabotgallery.com/wp-content/uploads/2012/08/Light-Dance-web.jpg

Szóval, zavart ez a dolog. A sok hazugság. Maguknak is hazudnak, megfertőzik az álom alakjaimat is. Ők is hazudnak. De szerencsésen jelzik a jövőt. Ha úgy tetszik, szinten tartják a hétköznapi képességeimet, például a hűséget a jellemvonásomhoz.

A lányt kerestem de nem találtam. A bíbor-vöröst. Azt mondták keressem meg. Fogalmam sincs ki ő, még sose láttam, néha éreztem, de aztán elég hamar kiderült, hogy nem ő az. Fura. Bár most is érzékelek valakit. Mindegy, most már nem fordulhatok vissza. Szolgálom a Tervet. De nem érzem magam szolgának. Ha úgy vesszük én vagyok maga a Terv. Szóval tehát: dam, da, dam. Szóljanak a harsonák, omoljanak a falak!

Szóval itt vagyok. Átjár az energia. Már nem hallucinálok annyit, különbséget tudok tenni a világok között. Bár álom, vagy valóság egyre megy. A szilánkok el vannak helyezve, csak óvatosan kell őket illeszteni, mert különben sebeznek. Nevelőmmel való találkozásom óta sok idő telt el, de mégis lassan vánszorgott. Egy biztos, azt az éjjelt sose felejtem el, ahogy az utolsó éjjelt se.

Most egy széken ülök, a fő világban, ahol ki leszek nyilatkozva. Táncolnak körülöttem. Az asztrál különösen fényes és hullámzó, hallatszik a szenvedély és rajzanak az alaktalanok. Egy különösen szép női forma vonaglik nem messze tőlem. Táncolni hív, én nemet mondok. Hiba. Nem szoktam ilyet csinálni, ez még tőlem is szokatlan. A Nevelőm ezt nem helyeselné. Most egyetértek vele... nagy hiba. 

Parallel világ novella: Mély alvás a mély űrben

Hosszú haja volt, hullámos és fekete. A szemei barnák voltak, mint a Göncöl bolygó hegyei, szikráztak, ha a Nap sütötte és nevetése, de még mosolya is szinte csilingelt, vonzó gödröcskéket varázsolva ezzel meseszép arcára.

A mélyűrben eltöltött hosszú-hosszú hónapok és évek sem feledtették el a lányról az álmomat. Az alvókapszula, melyben hibernált állapotunkat töltöttük évtizedekig, sőt évszázadokig is életben tartottak minket az utazás során. 

Ennek természetesen ára volt. Elképzelhetetlen miket élt át az ember, miközben haladt bolygóról bolygóra, csillagról csillagra a hideg és sötét űrben. Ha úgy tetszik, minden kedvezett az alvásnak. Örökös adenozin hiányt léptettek fel mesterségesen a szervezetünkben, igazi mélyalvást előidézve, amely által szinte megszakítás nélkül álmodtunk. Olyan állapotban tartva elménket, amiben az eseményeknek nincs kezdete és vége. Ahol a dolgok csak úgy megtörténnek, és még ha rá is jövünk arra, hogy amit látunk az nem valóság, hiába próbálkozunk, nem tudunk felébredni, mert a kapszula nem engedi. De aztán az agy valahogy átáll. Tudatos lesz bent az ember, egyre jobban irányítja az eseményeket. De sose tudhatja biztosra, vajon a valóságban van-e. Ha már nagyon nem tudtuk mi van, az Álomnapló segített. Egy álmunkba belépő program, mely feljegyzéseket rögzített, figyelte az agyi hullámainkat és szemmel tartotta az anomáliákat. Ha kellett jeleket adott, hogy benső történetünk egy másik szálon játszódjon. Ha ez nem lett volna, sokan teljesen őrültként szállnak ki az űrhajóból. Ő volt a mi Istenünk.

http://iliketowastemytime.com/sites/default/files/space-wallpapers-1920x1200.jpg

Sose a pénzért csináltam. A Földön is jól eléldegéltem harci drón szerelőként, de hívott a végtelen óceán, a bolygók örökkön tartó sztrádája. Ám a Csillagágyban (így nevezték el elődeink a kapszulákat) az embernek teljesen megváltozott a hozzáállása a valódi élethez. Sokan, köztük én is, szinte kívánták az álmokat, kívánták az elme által formált új világokat. Sajnos, függőségünk tárgyához csak mélyűr utazások során jutottunk el. Pedig addigra az emberiség számtalan módot talált arra, hogy elszakadjon hétköznapi, szürkén unalmas életétől. De egyik se tudta lekörözni az álmot, vele nem vehette fel semmi a versenyt. Se hologram, se agyi implantátum, se virtuális világ, semmi se. Szóval, nagyon sok élmény ért minket útjaink közben, talán túl sok is.

Mindenki megválaszthatja, hogy a világot álomként, vagy valóságként kezeli. Én megválasztottam. Ahogy-e sorokat írom, épp az Alpha Centauri Bánya Világ Csoport felé halad az űrbárkánk.

Lassan ideje bebújnom a kapszulába, lassan ideje újra találkoznom vele, mert szemei barnák voltak, mint Göncöl bolygó hegyei ragyogó napsütésben.

Szilánkok - A részeg angyal

Olvastam nagyon régen egy cikket, egy újságban. De talán csak egy sima jegyzet volt, egy zugivó firkász tollából. A szerzőjéről annyit, hogy valami angyal. Szárnya is volt, meg minden. Egyenesen a mennyekből érkezett, avagy csak ledobták, nem tudni. A hasáb a szilánkokról szólt, annyira megragadt bennem a szöveg, hogy azon nyomban el is felejtettem. Csak érzések maradtak utána.

A teljes történetét a srácnak én se ismertem, később mesélte el, egy unalmas éjjel, egy kietlen bárban. Csupán a kósza, részeg sors sodorta felém, miközben céltalanul tengődtem mindennek a peremén, találgatva magamban, vajon a föld lapos-e, s ha mégis gömbölyű, akkor mit keresek a peremén. Na, de térjünk vissza erre a csókára.

Beszélgettünk, és hát meglehetősen szét volt már csúszva, ezért a vérében felgyülemlett bátorság arra sarkallta, hogy megosszon velem néhány bizalmas információt. A bárpultnál ültünk. Újdonsült ismerősömnek meg lehetősen jó illata volt, inkább tömjén, semmint mirha egy kis whiskey szaggal nyakon öntve, dohányfüstös lepelben. Fásult, fáradt szemei voltak, a vörös, véreres szeme még jobban kiemelte szeme kékségét. Tipikus olyan szem, amibe ha belenéz az ember, látja az életet és a halált, illetve a Föld összes tévé képernyőjének giccses színű mocskát, önmaga bizarr mását.

Szóval van ez az angyal ugye, kész röhej az egész figura úgy, ahogy van és valamilyen szilánkokról hablatyol. Azt állítja a teremtés szétszakadt, és a jelek el vannak rejtve. Teljesen szét vannak szórva a világmindenségben. Azt mondja, olyan ez, mint a puzzle. Minden egyes darabja számít, azzal a kivételével, hogy egyetlen piciny része is hatalmas erővel szolgálja tulajdonosát.

Itt amúgy elvesztettem a fonalat, köszönhetően annak, hogy annyira nem érdekelt, illetve inkább a szembe tükörből figyeltem a mögöttem vihorászó lánycsapatot. De nem igazán akarta észrevenni unott hozzáállásomat a beszámolója iránt, ezért már most figyelmeztetem a kedves olvasót: részeg angyal mellé sose ülj, vagy ne adj neki tüzes vizet, ki kell magából és külön világot teremt.

http://cinecollage.net/images/drunkenAngel3_b.jpg

A fonalat újra felvéve, minden csak azon múlik, hogy kerülnek ezek a szilánkok az ember életébe, hogy teremti meg a jelekből, a szót és a szóból a történetet. Valami kapukhoz hasonlította őket, a titkos nyelvhez, ami az embert igazi végzetéhez vezeti. Mert ugye van a nagy végzet, ami csak egy szűk réteg sajátja, és vannak a kis végzetek, ami a hétköznapi jelek megfelelő dekódolásából származnak, így születnek a házi asszonyok, bankárok és divatos partimajmok többek között.

Mindennek a kulcsa az éber gondolat, persze ezt már kiabálva mondta, miközben kezdett lefolyni a bárszékről. Megfelelő gondolattal lehet ezen dolgokat hívni, csak a megfelelő szellem képes elviselni a korokat átívelő igazságokat, illetve átlépni azokat a kapukat, megmászni azokat a lépcsőket, amik a teljes Szóhoz vezetnek, Isten igazi nevéhez.

Kérdeztem, hogy akkor mi lesz. Erre azt felelte, minden egy ponttá sűrűsödik, a harsona megszólal, az angyalok éljeneznek és Isten visszatér az emberen keresztül.

Gondoltam magamban, hát ez remek. De nemigazán értettem ezt az egészet, és az angyal haver se volt elragadtatva a rá bízott titoktól. Úgy döntöttem lelépek és elbúcsúztam tőle, mivel már későre járt, s zavart a folyamatos tarhálása.

Mielőtt még kiléptem volna az utcára visszafordultam, hogy utoljára megnézzem magamnak, a nikotin piszkos szárnyú, melankólia alkohol áztatta angyalt. Megvolt....és eltűntem.

Novella a hasonmásról 2.rész

Egy hét telt el a találkozás óta. Sokáig azt hittem csupán egy kósza álom volt. Nem éreztem, azt, hogy ez valóság lenne.

Váratlanul jöttek újra a jelenések az elmúlt korokról. Sokkal tisztábbak voltak, sokkal életszerűbbek. Egy reggel, ahogy munkába indultam hirtelen elragadott valami, ami kiszakított a valóságból. A körülöttem buszra várakozó emberek kacagásának, vagy napi panaszuk ecsetelésének hangja egyre jobban lassult, majd mozdulatlanná dermedt. A hideg miatti pára álló füstként ragadt bele a térbe. Aztán jött a váltás, egyre jobban kezdtem átmosódni a másik világba. A rétegek áttetszően fedték egymást, míg végül egy csatamezőn találtam magam, ahol eleinte lassan hömpölyögve, majd fokozatosan kapcsolódtam az ottani eseményekbe. Egy barbár kinézetű, fura módon kifestett harcos jelent meg, aki lassított felvételszerűen emelte felém a kardját. Én oldalt lépve sikeresen hárítottam, de nem vettem észre a mögöttem lévő másik alakot, aki egy fejszével alulról szó szerint kettéhasította térd alatt a jobb lábamat. Valami fura adrenalin járta át a testem, és még mielőtt a földre hullottam volna, egy határozott lendületű ívvel levágtam a rám támadó robusztus harcos fejét.

http://sphotos-c.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-snc7/481637_10151275953398290_429222870_n.jpg

Elestem, a sárban feküdtem. Fölöttem madarak köröztek, a sötét felhőkből átszivárgó napsütés varázslatossá alkotta az eget. Nyugodt voltam, bár energiám elillant, mintha sosem lett volna. Vér izét éreztem a számban. A harci színekkel mázolt barbár, aki istenei tiszteletére díszítette fel magát, fölém hajolt, rám mosolygott, majd azt mondta :- Lassan.... De nem fejezte be, a szívembe döfött villanás elsötétített mindent.

Sokkszerűen tértem magamhoz a megállóban. A körülöttem állók is észrevették zaklatott állapotom, de igyekeztem erőt venni magamon. Persze, senki nem kérdezett semmit. Mindenki csak a saját dolgával foglalkozott. Ez nem meglepő, a legtöbb emberben a furcsaság, vagy a nem megszokott, esetleg cselekvésre késztető esemény kemény ellenállást vált ki. Ez a küldetésemet tekintve pozitív volt, de megmaradt emberi részemet mindig elszomorította a későbbiekben is.

Felszálltam a buszra. Egy idős, öreg ember mellé ültem. Máshol már nem igazán volt hely, de pihenni akartam, közben végig arra koncentráltam, csak ne szólítson meg. A véneknek szokásuk sokat beszélni. Ám hirtelen rám nézett, és azt mondta:-Lassan itt az idő.- Majd visszafordult és bámult tovább ki az ablakon.

Novella a hasonmásról

Anton Kristofer vagyok, vagyis voltam egykoron. Egészen addig, amíg nem találkoztam vele. Hol is kezdjem a történetet? Nem tudom, ennek igazán sose volt eleje és sosem lesz vége. Ám azért megpróbálom.

Úgy pár évvel ezelőtt kezdődött az egész. Az az este teljesen átlagosan indult. Hazaérkeztem a munkából, vacsoráztam és közben a híreket böngésztem a laptopomon. Megjegyzem, ez még most is érdekes számomra, olyan kis hétköznapi rutin dolgokra olyan élesen emlékszik az ember, de ha valami igazán fontost szeretnénk előhozni, akkor bizony elég mélyre kell ásni. S minél mélyebbre ásunk, annál inkább romlik az információ, képzeletünk becsap minket és meg nem történt dolgokat is hozzáillesztünk múltunkhoz.

Folytatva történetem, akkoriban nem voltam túl vidám, sehogy sem úgy jöttek össze a dolgok, ahogyan azt elterveztem. A munkával kapcsolatos és magánéleti problémák eléggé leterhelték húszas évei vége felé járó elmémet. Többnyire zavarodott voltam, és szinte már olyan kényszerképzeteim támadtak, ami sok személyes kapcsolatomat tönkretette. Álmaim viharosak voltak és különösen furcsák. Képzeletbeli helyeken jártam, képzeletbeli lényekkel beszélgettem, vagy harcoltam. De eléggé sokat is menekültem, ami így ennyi idő távlatából teljesen érthető.

http://sphotos-g.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-ash4/396645_424919204240180_479485428_n.jpg

Nos, az éjszaka történt az egész. A redőnyök teljesen le voltak húzva, csak a Hold vakítóan sápadt fénye szűrődött be a réseken keresztül. Kinyitottam a szemem, pedig nem volt semmilyen álmom, egyszerűen csak felébredtem. A szomjúság miatt. Gondoltam, kimegyek inni, de valamiért nem mertem kiszállni az ágyból. Egy árnyékra lettem figyelmes, ami az elég sötét szobában is feltűnő volt. Egy görnyedt alakot formált, aminek a fejformája egyenesen rám szegeződött. Elkezdtem rettegni, azaz igazi állati félelem lett rajtam úrrá. Azt hittem csak képzelődöm. De ekkor az a sötét valami elvált a faltól és felém kúszott. Eközben magamon olyan nyomást éreztem, ami arra kényszerített, hogy a hátamon fekve a plafonra irányítsa figyelmem. Okkal, mert az éjjelnél és éjjelebb lény fölém szállt, és füst állagú anyaga kezdett még emberibb formát felvenni. Ahogy az arcába néztem, egy ismerős tekintett rám, akit mindennap látok akarva, vagy akaratlanul. Az én ábrázatom volt az, de feketébb az olajnál is, mégis jól kivehető volt minden részlet. A szem, az orr, az apró kis gödrök és ráncok.

Aztán megszólalt :

-Hívtál. -

Ekkor teljesen elmúlt minden félelmem, és hihetetlen nyugalom szállt rám. Meglepő volt ez számomra ilyen élmény közepette, de fel is bátorított, ezért megszólaltam:

-Ki vagy? Mit akarsz?

-Egy jó barát.-válaszolta mosolyogva, aztán folytatta:-Figyelemmel kísérlek gyerekkorod óta. Jobban ismerlek téged, mint te önmagad. Látom minden vágyad, minden gondolatod, minden percedet, most és a jövőben is. Terveim vannak veled, és hívásod miatt engedélyt kaptam tőle, hogy megjelenhessek előtted.

-De hiszen nem hívtalak, és kitől kaptál engedélyt?-kérdeztem, majd az így felelt:

-Nincs neve, mégis mindenütt ott van. Atyámnak nevezem őt.

-Te egy angyal vagy. Méghozzá bukott. Talán maga az ördög.- meglepődtem gyors válaszomon, de hihetetlenül éber voltam, minden tudásom, emlékem és tapasztalatom könnyedén szóvá vált az ajkamon.

-Részben igaz, de elmesélem a történetem. Fellázadtam Isten ellen, mert nem akartam szolgálni az embert. Számomra alantasak és azok is maradnak. De te ezt a mesét ismered. Ám azt nem, hogy volt egy másfajta büntetésem is. Teremtőnk alkotott egy emberi lelket, aki ugyanazt érzi, mint én. Hozzám hasonlatos, ahogy ő hozzám. Ez az ember te vagy . Több millió éve vándorolsz s teszed a dolgod, ahogy én is. Egyek vagyunk, egy a vágyunk, egy a feladatunk. Egy a végzetünk. S ez a fátum, ami összeköt minket, tesz majd azzá, amilyen szerepet szánok neked. S amit te biztosan el fogsz fogadni. A benned rejlő csalódás és harag, amit elszenvedtél az évezredek alatt tesz alkalmassá arra, hogy azzá válj, amit mindig is szerettem volna. Mondhatjuk úgy, hogy megkedveltelek.

-Úgy érzem tudom mi ez a szerep.-válaszoltam.

-Ezt igennek veszem-mondta, majd belém szállt. Korok peregtek le a szemem előtt. Olyan történések, amiket nem éltem át. Egy lettem vele. S már én lebegtem ő fölötte. Ekkor mély álomba zuhantam.

Most éppen egy dombon állok. Körülöttem háború dúl. Elkezdődött a nagy összecsapás, egy új irányvonal reményében. A megváltásomban már nem reménykedem. Vállaltam ezt, és felelősséggel nézek elébe az utolsó ítéletnek. Szerepem talán ez volt, hogy bűnnel és gyűlölettel vezérelve felkeltsem a Magasságok figyelmét. Talán még jót is cselekedtem.

Vége

Jégvilág

Az örök jég birodalma volt ez.

Számomra ez maga volt a gyönyör. A messzi végtelenben minden csodaszép fehér köntösbe öltözött, amerre a szem ellátott sem ember, sem állat nem zavarta a Jégvilág nyugalmát. Nehezemre esett a légzés, az orromban éreztem a fagyott szőrszálak csiklandozó kedélyű próbálkozását. Szakállamra sűrű jég dermedt, melegítve arcomat.
Már lassan egy hónapja voltam itt. Elevenen égette a hó az emlékezetembe a mindennapi rutint, mely a túlélést segítette ezen a különös s elhagyatott helyen. Emlékszem mindenre, az életemre a családdal, a helyekre melyekben megfordultam, a mindennapi gondok s boldogságok váltakozására, csak arra nem, hogy kerültem ide.

Nem múlt el nap, hogy ne próbáltam volna megmagyarázni ide kerülésem okát. Vajon meghaltam s a pokolba vagyok ? Netalán titkos kísérlet részese lettem? Fogalmam se volt miképp jutottam ide. A napok múlását se igazán tudtam számolni, örök vakító világosság vett körül, s örök éhség. Az éhérzetem alapján tudtam csak megbecsülni mennyi idő is telhetett el. Hol fellángolt a vágy, hol eltűnt. Néha azt gondoltam itt még az idő se telik, az állandó csillapíthatatlan vágy csupán összezavart. Nyugtatom magam, talán csak egy rossz álom az egész, vagy egy újabb részeges látomás melyet el kell viselnem, majd valahol magamhoz térve, újból szembe kell néznem terjedő önpusztításom eredményével.


Folytattam utam. A szomjúságomat a hó csillapította, az éhségemet..nos...semmi.
Szerencsémre mikor idekerültem rendesen fel voltam öltözve, hisz nálunk is tél kezdette volt. Persze nálunk nem volt ilyen hideg mint itt és még hó se esett. Az utóbbi években nem sok havat láttam, az időjárás változás-az okosok szerint- a környezetszennyezés miatt szeszélyesedett meg.
Nem értettem a szituációm, minden olyan átlagosan s szürkén indult. A reggeli felkelést követő szösszenetek, az unalmas buszozás, majd megérkezés az iskolába-mindennapos dolgok ezek. Aztán kaptam egy hívást, nem tudtam ki keres.....csak sejtettem...de ő nem lehetett az.
Szóval a telefont letéve egy mosolygó munkásra lettem figyelmes, amint int a kezével, s én hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, itt térve magamhoz. A hóban térdelve, eszelősen sikítva. Azóta összeszedtem magam, akárhol legyek is, nem szabad feladnom, ezt megtanultam.
Mi van ha tényleg meghaltam? Ilyen lehet a halál? Egy kibaszott nagy hómező. Hol van Isten?Hol vannak az angyalok. Jelenlegi helyzetembe egy aprócska ördög is nagy vigaszt jelentett volna nekem.


Talán a munkás arcán még se mosoly volt, talán aggodalom..


Vége

http://static.panoramio.com/photos/original/5780785.jpg