Egy hét telt el a
találkozás óta. Sokáig azt hittem csupán egy kósza álom volt.
Nem éreztem, azt, hogy ez valóság lenne.
Váratlanul jöttek újra a
jelenések az elmúlt korokról. Sokkal tisztábbak voltak, sokkal
életszerűbbek. Egy reggel, ahogy munkába indultam hirtelen elragadott valami, ami kiszakított a valóságból. A körülöttem
buszra várakozó emberek kacagásának, vagy napi panaszuk
ecsetelésének hangja egyre jobban lassult, majd mozdulatlanná
dermedt. A hideg miatti pára álló füstként ragadt bele a térbe.
Aztán jött a váltás, egyre jobban kezdtem átmosódni a másik
világba. A rétegek áttetszően fedték egymást, míg végül egy
csatamezőn találtam magam, ahol eleinte lassan hömpölyögve, majd
fokozatosan kapcsolódtam az ottani eseményekbe. Egy barbár
kinézetű, fura módon kifestett harcos jelent meg, aki lassított
felvételszerűen emelte felém a kardját. Én oldalt lépve
sikeresen hárítottam, de nem vettem észre a mögöttem lévő
másik alakot, aki egy fejszével alulról szó szerint
kettéhasította térd alatt a jobb lábamat. Valami fura adrenalin járta át a testem, és még mielőtt a földre hullottam volna, egy
határozott lendületű ívvel levágtam a rám támadó robusztus
harcos fejét.
 |
| http://sphotos-c.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-snc7/481637_10151275953398290_429222870_n.jpg |
Elestem, a sárban
feküdtem. Fölöttem madarak köröztek, a sötét felhőkből
átszivárgó napsütés varázslatossá alkotta az eget. Nyugodt
voltam, bár energiám elillant, mintha sosem lett volna. Vér izét éreztem a
számban. A harci
színekkel mázolt barbár, aki istenei tiszteletére díszítette
fel magát, fölém hajolt, rám mosolygott, majd azt mondta :-
Lassan.... De nem fejezte be, a szívembe döfött villanás
elsötétített mindent.
Sokkszerűen tértem
magamhoz a megállóban. A körülöttem állók is észrevették
zaklatott állapotom, de igyekeztem erőt venni magamon. Persze,
senki nem kérdezett semmit. Mindenki csak a saját dolgával
foglalkozott. Ez nem meglepő, a legtöbb emberben a furcsaság, vagy
a nem megszokott, esetleg cselekvésre késztető esemény kemény
ellenállást vált ki. Ez a küldetésemet tekintve pozitív volt,
de megmaradt emberi részemet mindig elszomorította a későbbiekben
is.
Felszálltam a buszra.
Egy idős, öreg ember mellé ültem. Máshol már nem igazán volt
hely, de pihenni akartam, közben végig arra koncentráltam, csak ne
szólítson meg. A véneknek szokásuk sokat beszélni. Ám hirtelen
rám nézett, és azt mondta:-Lassan itt az idő.- Majd visszafordult
és bámult tovább ki az ablakon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése