2. Küszöb álmok
Szaladsz az utcán, a sötétség, mint egy vihar, egyre hatalmasabbra
terebélyesedik mögötted. Hátra sem pillantasz, mert nagyon össze kell
szedned minden figyelmedet, hogy a lábad elé néz, csak el ne ess!
Figyeled rohanó lábaidat, bukdácsolsz, de sikerül még az iramot
tartani. Haza kellene érni, mielőtt elnyel.... Hallod a cipőd kopogását
az utcakövön. Hallod nehezen kapkodó lélegzeted... Gyorsan, gyorsan
behúzódni. A betont lábad alatt egyre feketébbé színezi a feléd húzódó
éjszaka. Megriadsz attól, hogy már előtted is sötétbe zuhan az út és
az irányt elveszíted. Döbbenten megállsz, összeszűkül a tér, épp csak
talpad alatt billeg egy kis macskaköves nyom... de azt is porszemről
porszemre kimossa az örvény alólad. Aztán kibicsaklik a bokád,
összeroggyan a térted, kitépi belőled azt a kevés tartást is. Teljesen
összeomlasz. Ez volt az utolsó álmod. Nem érkeztél haza, mert ugyan,
mondd csak jártál már ott? Szabadultál már ki koponyád fogságából?
Honnan tudod, hogy képzeleted igaz? Miért hiszed, hogy a
képzelgéseidben ébredt vágyak kergetése az élet? Csak jársz
boldogságod nyomában, de ez a fojtogatóan száraz, nyers valóság
értelmetlen, és ha valami megtölti élettel, az a képzelet és egy
remény, aminek így is, úgy is rabja vagy. Megvalósítani magasztos
álmokat? Kérni nálad nagyobb tudású embereket mutassák meg az utat?
Van értelme? Miért vagy ennyire hitetlen? És miért ennyire hiteltelen
minden szavad? Úgy is meghiúsul mind, amit összegyűjtöttél világod
szilánkjaiból és gyúrtál belőlük bálványokat, kabalákat, isteneket,
hogy vezessenek meg.
Minden lépés, amit azért tettél, hogy eljuss végre oda, hiábavaló. A
boldogságot nem lehet elérni. A boldogság elérhetetlen. A legnagyobb
gúny, ami történhet, amikor a Mennyország kapujához vezetnek. A
diadal, hogy megérkeztél és beléphetsz nem más, mint emberi önkényes
hiúság.
Amint nyílik a kapu, mögötte nincs már más csak az a szédítő magasba
koncentrált örvénylő mélység, amiben sűrűn foszlik szét az anyag
legsúlyosabb képzelete. Ott elveszik a világ. Magához csábítja az erőt
és elnyeli. Nincs menekülés és mégis, akkor menekültél meg, amikor Oda
megérkeztél.
A küszöb előtt sokan visszafordulnak. Reinkarnálódnak. Tanulnak, és
újabb tanulságot szereznek, hogy magukat mind jobban kiragyogtassák,
és érdemességet szerezzenek a küszöbön való átlépéshez. De azon
átlépni nem lehet. Rajta megállni és visszanézni igen, de átlépni nem.
Mert mögötte nincs semmi.
Ezért a küszöbről visszafordul mindenki, aki átlépni nem tud. Mert a
kapuban az Őrzők állnak és ítéletük mértéke szerint szabják meg a
sorsot újra és újra mindaddig, míg a Lélek a küszöbre mer lépni és
azon megállni. Megízlelheti az Őrzők szerepét. És Őrzőként az lehet,
aki tudatosan álmodik.
 |
| http://i2.squidoocdn.com/resize/squidoo_images/590/draft_lens9097031module130402931photo_1288670542reincarnation-past-lives. |
Megjelennek a küszöb álmok. Minden egyes lény életét végig álmodod.
Hogy amikor majd eléd áll és a bebocsátást és egyben a megbocsátást
kéri, lásd a kérését kiérlelte már, hogy helyedbe lépjen. Mert amikor
már Őr vagy, akkor kiválasztod az Őrödet, aki a küszöbre áll
helyedben, arccal visszafordul a álmok felé és akkor árnyékodat
elnyeli a tűz és akkor Ott vagy... Megérted a megérthetetlent.
Onnan visszatérni lehetetlen.
De van, aki a küszöbön állva bekukucskált egy résen. A rést csakis az
okozhatta, hogy a Lény szíve megszakadt. A Létezők közt a legnagyobb
merészség bepillantani a küszöbön túlra és onnan visszafordulni. Az
Ott látottakra emlékezni és a világba visszatérni az emlékezettel, a
legnagyobb merészség megismerni.
Aki Onnan visszatért, már nem tanít, nem okít, nem okul semmiből sem.
Csendes lépteiben káosz születik. Megszállottan az a vágy hajtja, hogy
lássa szívének szakadékából előörvénylő élet színeit, ágait. Mandalát
fest az élőkbe, hol fényt, hol árnyékot húz. Egymáshoz taszítva őröli
a lelkeket. Felébreszti mindben az egyéni Őrt és kéri, vezesse meg,
vezesse meg!
Ha nem jártál még ott...
Ha nem érezted még kegyelmét...
Ha nem azért vagy itt, hogy megvezess...
... akkor nem vagy Te senki más, csak az egyik álmom.
Érted?
Nevet, nevet az édes. Érti.
De csitt, Te zajongó kacagás! ...És csitt-csatt, kattan ezer lakat.
Bezárul a kapu. Az emlék visszatér a könnyel. Magamban őrzöm és
megálmodlak Téged.
Egyszer megtérünk Oda, mikor már nem leszünk emberek, de emberként
minden fordítva van bekötve, mert a koponya birodalmában minden
paradox. A vér ritmusán kúszik be a szívből az emlék, az érhálózaton
tódul be az agyba, és szül az idegek feszültségén képeket, hogy ha már
alszol, nem feled az árnyékod kilétét, Őröd figyel. Ezen képek,
emlékek, álmok, jelek. De nem Te álmodod a Boldogságot, hanem a
Boldogság álmodik Rólad. És amikor ezt megérted, akkor válik teljessé
az életed. És akkor lehetsz teljes ember, mikor hagyod magad a
káoszban elmerülni. Amíg megpróbálsz az örvényben megkapaszkodni és
magadat hiú képzetekkel bebetonozni, csak egy rongy vagy. Gyökeredet
újra és újra kitépi majd a vihar. Akkor tudsz emberként boldog lenni,
ha tudatodat az örvénylésbe veted meg. Akkor Égig érő lehetsz. És
akkor válsz Istenemberré, amikor a káoszban látod a mandala gyönyörű
táncát, ahogy sereg-forog a ritmus az élekben. Akkor Te már a
küszöbről visszatértél és ott Őrként beláttál a végtelenbe. Te Magad
vagy a Boldogság és álmodod ezt, itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése