 |
| http://www.surrealists.co.uk/artistsimages/Magritte-Thelovers1.jpg |
Világunk a kalandorok világa. Mindig felfedezni az Újat. Kíváncsi szemek kutatnak új lehetőségekért és vágyakozó lelkek új élmények után. A szellemi inspiráció egyik otthona a művészet, olyan, mint a bölcsi vagy az óvoda, ahol a lélek gyermeki álmai játszhatnak. A művészetnek sejtelmes misztériuma, hogy az érzést eltúlozza, a logikát elcsitítja. Épp úgy, mint amikor a lélekben már sejtem a változást, de testté tenni még nem tudom. Annyira feszíti szívemet ez a titokzatos megismerés, hogy ízeiben megmutatom a világnak. De ez a kép még nem az igazi test, ez a fátyla. Megsejtetem azt a rejtett, belső birodalmat, ahonnan az isteni szikra, az ige megfogan. Ilyenkor születik zenével, képpel egy önkifejezés, ami lehet, elvonatkoztat a realitástól, látszólag nem állja még meg helyét a világban, mert a szentimentális hullámok, depresszív árnyékok vagy természetfeletti fények valójában szokatlanul új dimenzió üzenetei. A psziché labirintusában csak az a gyáva téved el, aki nem ismeri a realitásunknak azt a lényeges tulajdonságát, hogy a láthatatlanból újra és újra előhívhatunk egy új világot.
A szellem másik otthona a tudomány, a lélek iskolája, akadémiája.
A tudományt sokan megvetik, és sokan magasztalják. Nyilván, ez a kétélű figyelem a tudománya áldása, hogy még intenzívebben ássa magát a dolgok mélyére. Ebben van ördögi tévedése is, azok szerint, akik megvetik, mert olyan ez, mint egy nőnek a méhét állandóan felszabni és a magzatot kísérletnek alávetni. És erre visszacsapnak azok, akik a tudomány realitásának behódoltak: a kísérlet eredményt hoz és fenntartható a fejlődés. A tudomány mereven kötődik a láthatóhoz. Ahhoz, amit megmért és begyűjtött. Ezért az érzést félreteszi. Az hívta életre, hogy a miértre magyarázatot adjon. A minta és annak másolatán begyűjtött adathalmazzal mindig precíz és logikus, részletes megfigyelésre alapozott választ tud adni. Nemcsak felhalmozza, raktározza és eltemetni képtelen feleslegét, de a mutáció misztériumát nem leli.
Az, csak úgy megjelenik. A tudomány faggatózásának „Miért? Hogyan?” kérdéseire a legdühítőbb válasz: „Hmmm… csak úgy.” Mert ez a válasz képtelen annak, aki a láthatatlant nem sejti. Aki a láthatatlant éli, az szerelmes, annak szerző-szorzó ereje a változást előidézi. Génjeiben mutálódik.
A változás spontán létrejön és akkor az új máris jelen van. A mutáció egy olyan változás, ami szorzással jön létre, szorzó elem épül a rendszerbe, egy szerződés íródik, és a szerelemben megfogan.
De a szellem igazi otthona a művészet és a tudomány egészséges szerelme, emberi létezésünk csodája: a technika. Akár a ház, amiben a család él. Mindenkit megbűvöl szépsége. Aki fél tőle, azért, aki él vele, azért.
A technikai újításokat, óriási találmányokat, amelyek életünket szebbé, érdekesebbé, kényelmesebbé teszik, mind olyan elmék hozták létre, akikben a tudós és művész egyben élt. Mágusok ők, akik a láthatatlanba beláttak. Oda, ahol valami rögzített és reális, és mégis változó.
És a világ újra és újra megnőtt a szemünkben. Képeket kaptunk pillanatokról, majd mozgó képeket eseményekről. Ma már kép nélkül arcátlanság létezni. Sőt. Pofátlanság. És amikor már olyan nagyon nyíltak vagyunk, hogy a világ másik végén is érintkezhetek egy emberrel, mert hyperspeed postagalambot tenyésztett a telekommunikáció, akkor az a rovásomra írható, hogy nem adok képet hozzá… Ez szokatlan, ez nem reális, ez depresszív, ez gyávaság… ez őrültség. Ez művészet. Szerelmes szemérmesség.
Nemcsak félénk, megfontolt is vagyok. Én beleláttam a képekbe és beleláttam a láthatatlanba.
És amikor azt az új dimenziót megláttam, ami nem is új, öröktől létező ez is, csak most nyílik meg embernek, akkor beláttam magamnak azt is, hogy amikor a tudomány felfedezi és birtokba veszi, kísérleteinek ördögi hajlamában rabjává tehetne. Rab sosem leszek. A logika egyedül nem létezik, öntudatlan egoizmus, létét az ösztön hajtja. Amíg a logika mélyre ás, addig az ösztön, a láthatatlan erő, megtermékenyít. A logika éhesen kiássa miértjének új válaszát és a miértjében új kétség fakad, mert az ösztönös változás kiszámíthatatlan. A logika ördögi körei sodró örvényt generálnak, a még mélyebb behatoláshoz, de ott nincs más, nincsenek démoni harcok, ott valójában a szerelem vágyakozása kívánkozik megfoganni újra és újra. Ez a nemiség. Amikor a megtagadás pokla beolvad a Mennybe, és az Ige megszületik. A szellem legmélyebb gondolata az érzékiség.
És akkor a tudós meghajol a művész előtt. Akiben a tudós alázattal eszközt ad az őrült kezébe, abból nagy felfedező válik.
Óvatosságom, megfontoltságom lényege, hogy amit a képekben megvágytam, mint művész, megtestesülhet-e és hogy éber lesz akkor a tudós bennem, hogy kísérleteit ne tegye gyors haszonná? Mert abban a pillanatban a középpontból kiléptem, az örvény elsodor, és a köröket lerovom a megtérésig.
A képek élnek. A rögzített képen túl ott a többi éteri arc is. És a tér nyitott a kereten túl is. Belépsz és elindulhatsz annak az embernek a világában, akinek a képét magad előtt tartod. Sőt. Ott meg is jelenhetsz. Aki képet ad a másiknak, az kaput nyitott, nem csak annyit, amennyi a képen látszik, hanem mindenre kinyílt. Az intim térbe is beengedték. Megérinthet, simogathat, felfalhatja hűtő tartalmát. Lehet vendég, de lehet bitorló is.
A festményen a vonalvezetés árama, a fotón a pillanat ütése, a filmen az átélés a kapu. Mindig vigyázni kell azzal, hogy a festmény dísze, a fotón szereplő élmény, a film története elúsztatja a figyelmet. A koncentráció itt is fontos, hogy a belépést megtehesd. Túl kell látni a kereten. És kíváncsivá kell válni a túlra. Milyen belül? Mindig belül a legizgalmasabb. Ezzel a vággyal lehet hatni, és akkor egyszer csak beszippant a kép. A 3. dimenzió beszűkül, és amott kirobban.
Az is látszik, hogy az élőlény a képen testben van a képen vagy már halott. A halottak képei olyanok, mint a legprofibb, élethű festmények. A kontúr viszont merev, mintha egy kifestőt színezett volna ki valaki, ügyesen a vonalakon belül tartva a színezés vonalát. Halovány, vagy inkább alig mérhető vékonyságú fekete keret van a halott körül. Az élőkép viszont ragyog, a test körül olyan napsugaras ragyogás van, ha jobban megnézem, mozog, örvénylik.
Ezért érdekes, hogy egyes halottnak híresztelt egyének képei éppúgy ragyognak, mint a trópusi napfény. És érdekes az is, ha valaki eltűnt, de még él, látszik a fotón. Ha meghal, a fotóján körülbelül hét napon belül odahúzódik a kontúr.
Vajon az emberek, akik mutogatják képeiket, élményeiket, megosztják pillanataikat, tudják, hogy az egész lényüket megmutatják? Hogy közkívánatra lemeztelenedtek? Hogy a falakon át lehet hatolni, és át lehet látni? Mindegy, hogy hol állsz, a falon innen vagy túl. Falak nincsenek.
Kérdezik sokan: és mi van akkor, nyitott könyv vagyok… nem félek megmutatni magam. Nem bújok el magam elől.
És kiállítják a placcra hiúságukat. Futtatják magukat körbe és körbe.
Fontos, hogy képet annak adjál, akit beengedsz. Akit biztosan szívesen látsz az életedbe. Mert a többi haszontalan kihasznál.
És ha tudomány haszonná teszi az új felfedezést, akkor ki-be mászkálnak az életünkben mindenféle gyűjtők és akkor majd a magány édes ringatását elvesztem. Ez a paranoiám. Pedig nincs vesztenivalóm, ugyanis mindegy. Akkor majd a magányom még mélyebbre bújik és akkor az ösztönös kíváncsiság újra és újra felfedezi. Ezt játszom szerelmesen.
De most. Én kalandozom a képek világában, mert én tisztelem az intim magányát kedveseimnek. Rám bízhatjátok nyugodtan arcaitokat.
A világhálón már ott szimatolnak a kopók és nem hagyom, hogy beférkőzzenek méhem csendes otthonába. Oda csak Egy ér. Akkor az Új megfogan, és változást hoz. Akkor újraképzelem. És technikába festem kísérletem eredményét, hogy legyen mivel játszania kincsemnek.
A szellem másik otthona a tudomány, a lélek iskolája, akadémiája.
A tudományt sokan megvetik, és sokan magasztalják. Nyilván, ez a kétélű figyelem a tudománya áldása, hogy még intenzívebben ássa magát a dolgok mélyére. Ebben van ördögi tévedése is, azok szerint, akik megvetik, mert olyan ez, mint egy nőnek a méhét állandóan felszabni és a magzatot kísérletnek alávetni. És erre visszacsapnak azok, akik a tudomány realitásának behódoltak: a kísérlet eredményt hoz és fenntartható a fejlődés. A tudomány mereven kötődik a láthatóhoz. Ahhoz, amit megmért és begyűjtött. Ezért az érzést félreteszi. Az hívta életre, hogy a miértre magyarázatot adjon. A minta és annak másolatán begyűjtött adathalmazzal mindig precíz és logikus, részletes megfigyelésre alapozott választ tud adni. Nemcsak felhalmozza, raktározza és eltemetni képtelen feleslegét, de a mutáció misztériumát nem leli.
Az, csak úgy megjelenik. A tudomány faggatózásának „Miért? Hogyan?” kérdéseire a legdühítőbb válasz: „Hmmm… csak úgy.” Mert ez a válasz képtelen annak, aki a láthatatlant nem sejti. Aki a láthatatlant éli, az szerelmes, annak szerző-szorzó ereje a változást előidézi. Génjeiben mutálódik.
A változás spontán létrejön és akkor az új máris jelen van. A mutáció egy olyan változás, ami szorzással jön létre, szorzó elem épül a rendszerbe, egy szerződés íródik, és a szerelemben megfogan.
De a szellem igazi otthona a művészet és a tudomány egészséges szerelme, emberi létezésünk csodája: a technika. Akár a ház, amiben a család él. Mindenkit megbűvöl szépsége. Aki fél tőle, azért, aki él vele, azért.
A technikai újításokat, óriási találmányokat, amelyek életünket szebbé, érdekesebbé, kényelmesebbé teszik, mind olyan elmék hozták létre, akikben a tudós és művész egyben élt. Mágusok ők, akik a láthatatlanba beláttak. Oda, ahol valami rögzített és reális, és mégis változó.
És a világ újra és újra megnőtt a szemünkben. Képeket kaptunk pillanatokról, majd mozgó képeket eseményekről. Ma már kép nélkül arcátlanság létezni. Sőt. Pofátlanság. És amikor már olyan nagyon nyíltak vagyunk, hogy a világ másik végén is érintkezhetek egy emberrel, mert hyperspeed postagalambot tenyésztett a telekommunikáció, akkor az a rovásomra írható, hogy nem adok képet hozzá… Ez szokatlan, ez nem reális, ez depresszív, ez gyávaság… ez őrültség. Ez művészet. Szerelmes szemérmesség.
Nemcsak félénk, megfontolt is vagyok. Én beleláttam a képekbe és beleláttam a láthatatlanba.
És amikor azt az új dimenziót megláttam, ami nem is új, öröktől létező ez is, csak most nyílik meg embernek, akkor beláttam magamnak azt is, hogy amikor a tudomány felfedezi és birtokba veszi, kísérleteinek ördögi hajlamában rabjává tehetne. Rab sosem leszek. A logika egyedül nem létezik, öntudatlan egoizmus, létét az ösztön hajtja. Amíg a logika mélyre ás, addig az ösztön, a láthatatlan erő, megtermékenyít. A logika éhesen kiássa miértjének új válaszát és a miértjében új kétség fakad, mert az ösztönös változás kiszámíthatatlan. A logika ördögi körei sodró örvényt generálnak, a még mélyebb behatoláshoz, de ott nincs más, nincsenek démoni harcok, ott valójában a szerelem vágyakozása kívánkozik megfoganni újra és újra. Ez a nemiség. Amikor a megtagadás pokla beolvad a Mennybe, és az Ige megszületik. A szellem legmélyebb gondolata az érzékiség.
És akkor a tudós meghajol a művész előtt. Akiben a tudós alázattal eszközt ad az őrült kezébe, abból nagy felfedező válik.
Óvatosságom, megfontoltságom lényege, hogy amit a képekben megvágytam, mint művész, megtestesülhet-e és hogy éber lesz akkor a tudós bennem, hogy kísérleteit ne tegye gyors haszonná? Mert abban a pillanatban a középpontból kiléptem, az örvény elsodor, és a köröket lerovom a megtérésig.
A képek élnek. A rögzített képen túl ott a többi éteri arc is. És a tér nyitott a kereten túl is. Belépsz és elindulhatsz annak az embernek a világában, akinek a képét magad előtt tartod. Sőt. Ott meg is jelenhetsz. Aki képet ad a másiknak, az kaput nyitott, nem csak annyit, amennyi a képen látszik, hanem mindenre kinyílt. Az intim térbe is beengedték. Megérinthet, simogathat, felfalhatja hűtő tartalmát. Lehet vendég, de lehet bitorló is.
A festményen a vonalvezetés árama, a fotón a pillanat ütése, a filmen az átélés a kapu. Mindig vigyázni kell azzal, hogy a festmény dísze, a fotón szereplő élmény, a film története elúsztatja a figyelmet. A koncentráció itt is fontos, hogy a belépést megtehesd. Túl kell látni a kereten. És kíváncsivá kell válni a túlra. Milyen belül? Mindig belül a legizgalmasabb. Ezzel a vággyal lehet hatni, és akkor egyszer csak beszippant a kép. A 3. dimenzió beszűkül, és amott kirobban.
Az is látszik, hogy az élőlény a képen testben van a képen vagy már halott. A halottak képei olyanok, mint a legprofibb, élethű festmények. A kontúr viszont merev, mintha egy kifestőt színezett volna ki valaki, ügyesen a vonalakon belül tartva a színezés vonalát. Halovány, vagy inkább alig mérhető vékonyságú fekete keret van a halott körül. Az élőkép viszont ragyog, a test körül olyan napsugaras ragyogás van, ha jobban megnézem, mozog, örvénylik.
Ezért érdekes, hogy egyes halottnak híresztelt egyének képei éppúgy ragyognak, mint a trópusi napfény. És érdekes az is, ha valaki eltűnt, de még él, látszik a fotón. Ha meghal, a fotóján körülbelül hét napon belül odahúzódik a kontúr.
Vajon az emberek, akik mutogatják képeiket, élményeiket, megosztják pillanataikat, tudják, hogy az egész lényüket megmutatják? Hogy közkívánatra lemeztelenedtek? Hogy a falakon át lehet hatolni, és át lehet látni? Mindegy, hogy hol állsz, a falon innen vagy túl. Falak nincsenek.
Kérdezik sokan: és mi van akkor, nyitott könyv vagyok… nem félek megmutatni magam. Nem bújok el magam elől.
És kiállítják a placcra hiúságukat. Futtatják magukat körbe és körbe.
Fontos, hogy képet annak adjál, akit beengedsz. Akit biztosan szívesen látsz az életedbe. Mert a többi haszontalan kihasznál.
És ha tudomány haszonná teszi az új felfedezést, akkor ki-be mászkálnak az életünkben mindenféle gyűjtők és akkor majd a magány édes ringatását elvesztem. Ez a paranoiám. Pedig nincs vesztenivalóm, ugyanis mindegy. Akkor majd a magányom még mélyebbre bújik és akkor az ösztönös kíváncsiság újra és újra felfedezi. Ezt játszom szerelmesen.
De most. Én kalandozom a képek világában, mert én tisztelem az intim magányát kedveseimnek. Rám bízhatjátok nyugodtan arcaitokat.
A világhálón már ott szimatolnak a kopók és nem hagyom, hogy beférkőzzenek méhem csendes otthonába. Oda csak Egy ér. Akkor az Új megfogan, és változást hoz. Akkor újraképzelem. És technikába festem kísérletem eredményét, hogy legyen mivel játszania kincsemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése