1. Tehetősség, avagy minden vagyonuk az ösztön tehetsége
“Nem vagyok különösebben tehetséges. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.”
(Albert Einstein)
Hírnökök és követek járják világunkat és mesélnek egy igaz világról. Mindig azt erősítik meg, hogy ez a világ, az a világ. Hallgatjuk meséiket, és öntudatlan rezgéssel összehangolódunk vágyainkban velük. Azt mondjuk, természetfeletti képességeik vannak, holott épp a tiszta természetet szólítják meg bennünk. Nem felettünk, bennünk! Nem arról beszélnek, hogy lehetne szép is, hanem arról beszélnek nekünk: Szépek vagytok.
Döbbenten állok világom hulladékain. Ha képzeletben együtt repülök egy madárral és együtt ringatózom a friss lombok között a széllel, akkor sem titkolhatom magam előtt a bennem feszítő zavart. És mindennap jön valaki, aki felhívja a figyelmemet: haldoklunk. Egy pillanatnyi élmény sem lehet anélkül, hogy a végzet súlya ne nehezednék rám.
Világunk különösképp berendezkedett arra a hazugságra, hogy a Végzetet ki lehet kerülni. Az életelixír, a halhatatlanság éhsége kielégíthetetlen maradt. Fenntartható fejlődésnek nevezzük azt, hogy adathalmazokba bújtatjuk közös sorsunk tragédiáját és logikázás, elméletek, konklúziók, doktrínák és szakértők vizsgálatai alapján mindenben a kiutat keressük, mert a szakadék már nyílik alattunk, de ha megkapaszkodunk, megtaláljuk karmaink alatt a megfelelően stabil rögöt, akkor majd a zuhanást elkerülhetjük és felmászhatunk, izmainkat megvetve a sziklán, egészen a Mennyországig. És akkor a dicsőség nem marad el, a fejlődést fenntartottuk!
Ein stein! Egy követ jött hozzánk. Egy, a sok közül. Egy, közülünk. Mókás figura, kellemesen őrült. Arcán a mosoly megértő és boldog. Olyan mámoros szerelemmel mélyedt világunk zűrzavarának képletébe, hogy a Lényeget meglelte. Meglelte azt a szívében, mert ott Magában hozta le nekünk a csillagot. Olyan csillagot, amit bizakodó ifjú ígér szerelmének, hogy még azt is lehozza érte, csak adjon boldogságot. Ez a követ nemcsak ígérte, ez a követ lehozta Magában és azt sugallta megszállottságával: Ti mindannyian csillagok vagytok.
Alázatos jósággal elnézett makacs harcaink fölött, nem ítélte meg, hanem egyszerűen semmissé tette az emberi aljasságot, legalább addig, amíg képzelete képletté vált. Tehetségét szolgálatunkba állította, hogy az üzenetet szavakba öntse.
Már nem lett volna elég egy hegyi beszéd. Ahhoz már túl műveltek voltunk. Az évezredek nem változtattak a természetünkön semmit. A Természet örök és változásában is örök tánc. Emberi természetünk, hogy ezt a szabadságot uraljuk. A kitágult világkép, a gyorsabb felfogás nem élesítette meg az ösztönt, kiélezte viszont a versenyt, hogy ki inkább a Természet ura, és hogy alattunk a hazugságban mélyülő szakadékot, magunkat egymás hátán felküzdve, kivédjük.
Einstein szerénysége nem szégyenlőség, hogy a dicsérettől pironkodva egy belső hiúság hamis üdvözülését titkolja. Ez a szerénység csendes öröm. Nem kívánt mester lenni. Testvéri volt és mesélt. Nem elméletet harsogott, élményeiről számolt be. És amit a koordinátarendszer négypólusúnak mutatott, abba ő beleírta az ötödik elemet is. Egybeforrt a rendszerelmélet a szenvedélyes kíváncsiságában, az elemek az egyenlőségjel két oldalán egybeértek és az origó a pozitív és negatív értékek össztüzében a világegyetem mélységét nyitotta meg szemében. Ő Maga vált az egyenlőségjellé és az eredője lett a megismerésnek.
Különösebben nem volt tehetséges, vagyis egyikünknél sem volt különb. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.
A szenvedélyesség a Végzettel való megbékélés. Az élet akkor válik teltté és dússá, amikor az alkotás nem a csúcspontig él. Nem a haszonért okoskodják ki. Az igazi tehetség számol a Végzettel is. A Végzet nem a negatív oldal, ami a mérleg egyik súlypontján, a pozitív oldal életével viaskodik. A Végzet az origó. És így az eredő is egyben.
Az alkotás akkor élő, amikor visszafordul a végén az origóba.
Az ilyen alkotást megszállottan, tiszta ösztönből szülték. Megvágyták szerelemmel, a test átadta magát a figyelemnek, és ezzel egymásba forrasztották az elemeket, megtermékenyített mélységben megfogant az erő.
Amikor az alkotó a beteljesedést nem a félkör felső ívén látja, hanem amikor a kör magába visszatér. Az alkotó éli a Végzetet. Végzete egyaránt Istene.
A Végzet szelídsége adja az árnyékot az élnek, adja kontúrt a színek, adja a szöget a térnek, adja a simogatást a szeretőnek.
És megvadítva ölni is tud. Valójában az ember utasítja el a végzetét, ezzel Magát, igaz természetét gyűl-öli.
Az erdő szélére, óceán mélyére vetett mocskot nem tervezték a kémcsőbe visszacsöpögtetni. Féltek és félmunkát végeztek. Kontárkodtak erejükkel.
Mit alkot a világunk? Amíg küzd a Végzet ellen? Egyre torzabb rohadást, egyre torzabb halált?
Egy követ sem volt elég ahhoz, hogy megváltsa a világot. A világ lényeges és tényleges megváltását, egyben megváltozását csak Együtt, Egymásért vagyunk képesek VÉGHEZ vinni. Igen, VÉGHEZ. Mert a Végzetet segítségül fogjuk hívni. Erejével élni fogunk, hogy a változás újjászületésében VÉGre, az Ég Szerelmére, megélhessük mindazt, amit édes hírnökeink, édesszüleink, édestestvéreink előhívtak belőlünk. A csillag örökségét. A kozmosz táncát bennünk.
Őseink öröksége, világegyetemünk végtelensége él bennünk. Mi, Most is megtehetjük ezt.
Lábam lógatom a szakadék szélén. Szemem ragyogását megüli szarkalábaim vigyorgása. Szárnyaimat képzelem. Nincs más tehetségem: csupán az ösztön és a szerelem. Kívánom a kalandot.
Ígéret volt, hogy a csillagot lehozzák nekem. Az Ige érett és elhoztam Magamban. A Végzetem nem azért ül szívemen, hogy elvigye az életem. Képtelen súlya nincs is. Magammal hoztam, mint csillagot és alkottam Vele Életet. Éljen!
Döbbenten állok világom hulladékain. Ha képzeletben együtt repülök egy madárral és együtt ringatózom a friss lombok között a széllel, akkor sem titkolhatom magam előtt a bennem feszítő zavart. És mindennap jön valaki, aki felhívja a figyelmemet: haldoklunk. Egy pillanatnyi élmény sem lehet anélkül, hogy a végzet súlya ne nehezednék rám.
Világunk különösképp berendezkedett arra a hazugságra, hogy a Végzetet ki lehet kerülni. Az életelixír, a halhatatlanság éhsége kielégíthetetlen maradt. Fenntartható fejlődésnek nevezzük azt, hogy adathalmazokba bújtatjuk közös sorsunk tragédiáját és logikázás, elméletek, konklúziók, doktrínák és szakértők vizsgálatai alapján mindenben a kiutat keressük, mert a szakadék már nyílik alattunk, de ha megkapaszkodunk, megtaláljuk karmaink alatt a megfelelően stabil rögöt, akkor majd a zuhanást elkerülhetjük és felmászhatunk, izmainkat megvetve a sziklán, egészen a Mennyországig. És akkor a dicsőség nem marad el, a fejlődést fenntartottuk!
Ein stein! Egy követ jött hozzánk. Egy, a sok közül. Egy, közülünk. Mókás figura, kellemesen őrült. Arcán a mosoly megértő és boldog. Olyan mámoros szerelemmel mélyedt világunk zűrzavarának képletébe, hogy a Lényeget meglelte. Meglelte azt a szívében, mert ott Magában hozta le nekünk a csillagot. Olyan csillagot, amit bizakodó ifjú ígér szerelmének, hogy még azt is lehozza érte, csak adjon boldogságot. Ez a követ nemcsak ígérte, ez a követ lehozta Magában és azt sugallta megszállottságával: Ti mindannyian csillagok vagytok.
Alázatos jósággal elnézett makacs harcaink fölött, nem ítélte meg, hanem egyszerűen semmissé tette az emberi aljasságot, legalább addig, amíg képzelete képletté vált. Tehetségét szolgálatunkba állította, hogy az üzenetet szavakba öntse.
Már nem lett volna elég egy hegyi beszéd. Ahhoz már túl műveltek voltunk. Az évezredek nem változtattak a természetünkön semmit. A Természet örök és változásában is örök tánc. Emberi természetünk, hogy ezt a szabadságot uraljuk. A kitágult világkép, a gyorsabb felfogás nem élesítette meg az ösztönt, kiélezte viszont a versenyt, hogy ki inkább a Természet ura, és hogy alattunk a hazugságban mélyülő szakadékot, magunkat egymás hátán felküzdve, kivédjük.
Einstein szerénysége nem szégyenlőség, hogy a dicsérettől pironkodva egy belső hiúság hamis üdvözülését titkolja. Ez a szerénység csendes öröm. Nem kívánt mester lenni. Testvéri volt és mesélt. Nem elméletet harsogott, élményeiről számolt be. És amit a koordinátarendszer négypólusúnak mutatott, abba ő beleírta az ötödik elemet is. Egybeforrt a rendszerelmélet a szenvedélyes kíváncsiságában, az elemek az egyenlőségjel két oldalán egybeértek és az origó a pozitív és negatív értékek össztüzében a világegyetem mélységét nyitotta meg szemében. Ő Maga vált az egyenlőségjellé és az eredője lett a megismerésnek.
Különösebben nem volt tehetséges, vagyis egyikünknél sem volt különb. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.
A szenvedélyesség a Végzettel való megbékélés. Az élet akkor válik teltté és dússá, amikor az alkotás nem a csúcspontig él. Nem a haszonért okoskodják ki. Az igazi tehetség számol a Végzettel is. A Végzet nem a negatív oldal, ami a mérleg egyik súlypontján, a pozitív oldal életével viaskodik. A Végzet az origó. És így az eredő is egyben.
Az alkotás akkor élő, amikor visszafordul a végén az origóba.
Az ilyen alkotást megszállottan, tiszta ösztönből szülték. Megvágyták szerelemmel, a test átadta magát a figyelemnek, és ezzel egymásba forrasztották az elemeket, megtermékenyített mélységben megfogant az erő.
Amikor az alkotó a beteljesedést nem a félkör felső ívén látja, hanem amikor a kör magába visszatér. Az alkotó éli a Végzetet. Végzete egyaránt Istene.
A Végzet szelídsége adja az árnyékot az élnek, adja kontúrt a színek, adja a szöget a térnek, adja a simogatást a szeretőnek.
És megvadítva ölni is tud. Valójában az ember utasítja el a végzetét, ezzel Magát, igaz természetét gyűl-öli.
Az erdő szélére, óceán mélyére vetett mocskot nem tervezték a kémcsőbe visszacsöpögtetni. Féltek és félmunkát végeztek. Kontárkodtak erejükkel.
Mit alkot a világunk? Amíg küzd a Végzet ellen? Egyre torzabb rohadást, egyre torzabb halált?
Egy követ sem volt elég ahhoz, hogy megváltsa a világot. A világ lényeges és tényleges megváltását, egyben megváltozását csak Együtt, Egymásért vagyunk képesek VÉGHEZ vinni. Igen, VÉGHEZ. Mert a Végzetet segítségül fogjuk hívni. Erejével élni fogunk, hogy a változás újjászületésében VÉGre, az Ég Szerelmére, megélhessük mindazt, amit édes hírnökeink, édesszüleink, édestestvéreink előhívtak belőlünk. A csillag örökségét. A kozmosz táncát bennünk.
Őseink öröksége, világegyetemünk végtelensége él bennünk. Mi, Most is megtehetjük ezt.
Lábam lógatom a szakadék szélén. Szemem ragyogását megüli szarkalábaim vigyorgása. Szárnyaimat képzelem. Nincs más tehetségem: csupán az ösztön és a szerelem. Kívánom a kalandot.
Ígéret volt, hogy a csillagot lehozzák nekem. Az Ige érett és elhoztam Magamban. A Végzetem nem azért ül szívemen, hogy elvigye az életem. Képtelen súlya nincs is. Magammal hoztam, mint csillagot és alkottam Vele Életet. Éljen!
„Energia nem vész el, csak átalakul.”
Mivé tesszük a mélységet?
Mivé válik a történetünk?
Írta: Raven
Képet alkotta: Raven
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése