Kérdések...

Azt hittem, akit szeretek az viszont szeret. Azt hittem, akit elfogadok, viszont elfogad. Tévedtem....

Nem múlik úgy el bennem gondolat, mi lett volna ha, úgy tettem volna ha. De mégis megfogott, a szerelem érzésén belül egy gondolat. Én tévedtem volna? Az én hibám lenne? Én nem tettem meg azokat a dolgokat, amit meg kellett volna tennem? Belegondoltam, hagynom kellett volna magára azt, akit a legjobban szeretek? Legalábbis úgy érzem, hogy akit a legjobban szeretek. Sajnos, emellett nem vettem észre azt, hogy a másik csupán játszik a naiv érzéseimmel. Szabadnak hiszi magát, olyan szabadnak, aki érzi magában az erőt, hogy mást korlátoljon és befolyásoljon. Azaz engem. Nem véletlenül lettem tehát meg róva. Azt hiszem. Nem is mertem fel azt, hogy engem nem szeretnek. A hamis tervezés illúziójába ringattam magam, mert biztos voltam valamiben, ami teljes álomvesztéshez vezetett.

http://cdn.pitchfork.com/media/12596-the-crying-light.jpg

Én nem kételkedem magamba, szerettelek. Úgy, mint senki mást. Nem hittem volna, hogy ezt valaha kimondom, olyan természetesnek tűnik. Sok könyvben olvastam már. De sose tudtam magaménak tenni ezeket a gondolatokat.

Csalódott vagyok. Nem az elvesztegetett idő miatt, már így is sok van a rovásomon. Nagyon sok felesleges dolgot tettem. De nem így kellett volna véget érnie. Bennem kellett volna kihunyni a tűznek. Így lett volna igazságos, legalábbis az én nézőpontomból.

Összetörtem, de mégis erős lettem. Ez elég ironikus. Hmm.  Talán, mert kezdek összerakódni, olyanná, aki igazán vagyok. De ezt erősen kétlem. Változnom kell.

De neked is. Bárki is vagy igazából.