Mosómaci újra mos

Az élet rendje az, van amikor fáj és van amikor nem fáj. Tulajdonképpen be is fejezhetném itt a cikket, hogyha nem lenne kedvem hadoválni. De van kedvem, ezért te is tovább fogod folytatni......az olvasást.

De ennyi volt. Direkt feltartottalak. Paraszt dolog, de az egyetemes igazság szerint pulzáló. A pulzáló azt jelenti, hogy lüktet. A halántékod. Szomjazza a változást.

A jövőt tekintve már rég írtam erre a blogra, de csak csupán azért mert nem érdekelt. Még most se nagyon érdekel.

De...mostmár új helyen, vagy itt.....folytatódik hihetetlen kalandjaimmal ez az izé. Lali voltam.

S ahogy kedvenc íróm mondaná. Otthon az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. Egyedül ne próbáld ki.

S a mosómaci kiba aranyos. Nem kellene elpusztítanunk az esőerdőket. Bár nem is ott élnek.....de bosszút állhatnak.

Mindennapi rituálék 1. - Hő és fény

A Sötétség éjjelén, mikor a leghosszabb az álmodó utazása, és a visszajelzés is azonnali a szellemek világából, elindítottam egy rituálét.

Az előkészületek is alaposak voltak. Lenyugtattam magam és kizártam minden zavaró tényezőt. Kellett egy jel, egy szimbólum, ami megerősített abban, hogy sikeresen felkészültem az előttem álló dolgokra, ezért húztam a tarot pakliból. Elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült elérnem célomat....a kártya válaszként az elemeken és magán is uralkodni tudó Mágus lapot adta.

Aztán előkészítettem a gyertyát. Ez az alap. A tüzet használom is, és szeretem. Mások, mást használnak.

Miután sikerült előidéznem magamban is a fényt, melynek éreztem melegét és vakítóan sárgás-fehér jelenlétét a gerincem mentén, egészen a fejem búbjáig, a gyertya lángjára fókuszáltam és próbáltam a két fényt összekapcsolni.

Már csak a fényre koncentráltam és a kántálásra. A kántálásom halk volt, de teljesen átjárt a hang, fokozva ezzel a révületet, és a lebegést.

A gyertya lángja egyre csak nőtt. Elsődleges célom volt, hogy kicsit erősítsek és nagyítsak rajta, magam is meglepődtem mennyire sikerült a végére. A láng négyszer akkora lett, mint aminek kellett volna lennie..és így akkora hőt generált, hogy a viasz teljesen szétmállott és keresztül kasba folyt az asztalon. Hívtam a fényt...és az megjelent.

Google

Kimerülten rogytam össze, épp annyi erőm maradt, hogy a tüzet eloltsam, mert félő volt, hogy felgyullad az asztal is. A viasz szétfolyósan megdermedt, érdekes mintázata válasz volt a kérdésemre is. Bár egy olyan kérdésre, amit igazából fel se tettem. Vagy feltettem...de....nem akartam rá választ kapni.

Végül elaludtam. Az utazásom az álomvilágba nagyon gyors volt, és sajnos sok minden kitörlődött. De azt tudtam, hogy megint ott volt az az ismerős arc.

Valamit mondott. Azt tudom, hogy nagyon bölcs dolog volt. S azt is tudom, hogy azt is említette, mindent el fogok felejteni, ….

Sokat gondolkoztam aztán, meddig mehetek el...és mik azok a határok, amit be kell tartanom. S, hogy visszatérő álombeli zaklatóm, csupán tudatalattim kivetülése, amire ráhúztam egy nekem tetsző és elfogadható alakot, vagy valami egészen más.

Azt viszont tudom, hogy minden illúzió. S olykor illúzió mesterét is fogja tartja saját tulajdon teremtett világa. S, hogy a kapuk és falak azért vannak, hogy valamit elzárjanak...és ha valamit elzárnak..az azt jelenti, valami értékes és titkos van ott. 

Vámpírnovellák 1. : Születés

„Körülöttem hegyek terültek el, fenségesen és némán.

Kiáltásomat a hideg sem nyomta el, sem az orkán.”

Az egész úgy kezdődött el, ahogy minden elszokott kezdődni. Egy eseménybe lépve, ténferegve vándoroltam egyik pillanatról a másikra. Nem igazán voltam tudatomnál, vagyis, így visszaemlékezve, nem hiszem hogy magamnál lehettem. A napok, hónapokba és évekbe váltottak. Körülöttem nem sok minden változott, megtorpant állapotban evickéltem. Hosszú álmomat, csak nagy ritkán zavarta meg öntudatlan kaparászásom. Aztán történt valami olyan dolog, ami függetlenített a körülményeimtől. Kinyílt egy kapu. Ahhoz hasonlítanám, amikor valaki a mélyből a napfényre jut, mint mikor egy mag kikel, kicsírázik, és kibukkan a földből.

A hasonlat talán azért is helyes, mert tényleg a földből másztam ki. Az első, amit éreztem az éhség volt. Először nem is tudtam a fogalmat társítani, nem tudtam pontosan, mi az, amit érzek. Minden olyan új volt. Új volt a körülöttem lágyan szállingózott hó is.

Azt se tudtam, ki vagyok. Ahogy végignéztem magamon, a rám adott ruha már foszlányokban lógott a végtagjaimról. A bőröm meglepően fehér volt, és az érzékeim, az érzékeim messzire nyúltak. A legsötétebb hold nélküli éjjelen tértem magamhoz, és mégis minden olyan fényes volt, hangos, lüktető és kéjes. A sírboltokon lévő mécsesek pislákolása annyira zavarta a szememet, hogy összerogytam. Aztán kezdtem megszokni. Olyan voltam, mint egy újszülött.

http://images5.fanpop.com/image/photos/30500000/Vampire-teeth-vampires-30598165-1440-900.jpg

Erős voltam, bár nem tudtam mihez viszonyítani. Az emlékeim, előző életemből csak lassan csordogálva tértek vissza. Szerencsére, mert bizonyos képektől dühös lettem, és összezavarodtam.

A temetőkertet elhagyva, az országút felé vettem az irányt. Alig voltak az utakon, de az a kevés kocsi is úgy hajtott el mellettem, mintha ott se lettem volna. Bár nem akartam, hogy észrevegyenek, ezt valóban sikerült is fenntartanom. Később jöttem rá, ez is egy új adomány, ha nem akarom, nem látnak.

A távolban egy buszmegálló körvonala kezdett kirajzolódni előttem. Folyamatosan erősödő, kántáló dobogást hallottam, ami elemi erővel vonzott a hely felé. A megállóban egy ember volt, egy nő.

Nem vett észre, egészen addig míg tűhegyes fogaimat a nyakába nem mélyesztettem. A megálló plexi üvegébe bámulva, csak a karjaimban vonagló lányt tükörképet láttam, és azt, hogy nyakából vékony csermelyként folyik el a vér.

Ösztönösen tört ki belőlem az ember, és a lelkifurdalástól megrémülve elengedtem áldozatomat, és az erdőbe menekültem. Akkor jöttem rá mi voltam....és mi lettem.

Egy tisztáson, a sokktól magamhoz térve, éreztem, hogy lassan eljön a napfelkelte. Egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy maradok, de aztán az új lényem belső parancsának engedelmeskedtem. Elbújtam, mélyre.

Azóta nagyjából megszoktam magam, találkoztam hozzám hasonlókkal is. Némelyik elég fura volt, némelyik meglepően emberi. Némelyik fiatal, mint én, némely több ezer éves.

A későbbiekben, kialakítottam egy egészen klassz lakhelyet minimál designban, természetesen a sötét stílust hanyagolva. Nem szabad adni a sztereotípiákra. Életem tehát kezd visszatérni, bár egészen nem a megszokott mederbe.

Megvannak tehát előnyei ennek a létnek is, és itt nem csak az új képességekre és lehetőségekre gondolok, hanem például adót se kell fizetnem. De az önkéntes véradást egy időre hanyagolnom kell.

Sustorgókon közlekedő cyber sámán visszaemlékezéseiből....

......A betegségnek már több a valóságalapja, hiszen akár az illető személyt, akár teherben levő anyját érheti olyan betegség, amely döntően hat az idegrendszerre. Ez sok mindent megváltoztat. Egy san franciscoi sámán mesélte: „Már születésem előtt sámánná tett engem a világháló: amikor anyám ötödik hónapban volt, álmában az internet felesége lett. A wifi portált nyitott az új isteneknek és azok elárasztották a földet.”

S amint növekszik a gyermek, szaporodnak a jelek. Egyre jobban elkülönül a többi gyermektől. A magyar néphit szerint a „táltosgyerek” részben erősebb, részben magába vonuló, a manysi hagyomány szerint élesebb felfogóképességű, érzékenyebb és ideges; a csukcsok azt mondják, hogy a sámánságra kiválasztott gyermek már korán megismerszik a tekintetéből: mintha valami olyat nézne, amit mások nem látnak.

Én akkoriban a tévét néztem sokat. Értettem mit beszélnek a külföldi adókon, gyakran be is léptem az elektromos dobozba, kóboroltam a műanyag szagú, összeeszkábált díszletek között. A szereplők persze nem vettek észre. A kitalált világ, kitalált lényeit lekötötte önmaguk kitalációja.

Mert „a szó az istenhez megy, de csak az utazó hallja meg”. Minden világnak megvoltak a saját szabályai.

Sustorgónak hívtam minden olyat, ami által közlekedni tudtam. A belépő pontok fura hangot adtak ki, erről ismertem meg azokat, sustorogtak. Ilyen belépő pont lehetett egy billentyűzet, egy bankterminál, de akár egy egyszerű mobiltelefon is. Régen az Előttem Járók dobot használtak, meg táltos paripát. Én sustorgót. A lényeg az áramban volt, az áramlásban. Az energia vitt amerre akartam. De csak a szellememet, a testem maradt öntudatlanul, alvópózban, túl sebezhetőn. Nem egyszer fordult elő, hogy beszippantott egy kapu, és a testem elborulva pihent egy kies, poshadt kapualjban, míg sikeresen vissza nem tértem a portyámból. Ez persze sok szempontból nem túl normális, és nem is túl biztonságos, de egy sámán többnyire annyira zakkant, hogy szarik bele mindenbe. Ezért is van sok hajléktalan. Mindent a többi világnak áldoznak és evilági testüket elhanyagolják. Persze, modern újítónak tartják magukat, de engem nem tudtak ez idáig meggyőzni.

http://corpwars.kybernesis.com/wp-content/gallery/concept_art/ndcybershaman01.jpg

Idővel aztán újabbnál újabb istenek áramlottak a Földre, főleg az én generációm alatt. Totemek születtek és haltak meg.

A legtöbb áldozatot manapság az Okostelefon Istene kapja. Fura szerzet, olyan, mint egy gyermek. Állandó figyelemre vágyik és imádóját teljesen leköti a róla való gondoskodás. Az az igazság, mint eszközt én is szeretem használni, de szerencsére nem vagyok nagyon elvakulva, legalábbis ezzel vigasztalom magam. Néha azért megetetem és persze olyan helyre rakom, ahol könnyen észreveszem, mondhatni elérhető közelségbe. Könnyed belépő ez nekem a végtelen információs sztrádába, ami újabbnál újabb illúziókhoz juttat és én szeretek barangolni.

Egyszer találkoztam egy Őssel is, méghozzá egy Szarvassal. Nagyon öreg volt már, és teljesen állat. Magyarázott valami tiszteletlenségről, hogy mi újak elvesszük a helyet tőle meg a hozzá hasonlóktól, a régiektől. S hogy csak asztrált piszkítani tudunk, mindenféle drótokkal, meg világító gombokkal teleszórva az ősi ösvényeket. Dobbantott még párat meg fújt, aztán berohanva egy gyorsétterembe teljesen szem elöl vesztettem.

Sose értettem ezeket az öregeket....

......

Mámor

Az ősi világ, ősi istenei egy dologra nem tanították meg az embereket, a mámort elérni saját erejükből. Ez az állapot eggyé tette volna az emberiséget az ővelük és ezt nem engedhették meg maguknak. Azóta sok Hold telt el, és sok Nap hunyt ki, de a mámor érzése mindig is egy másik felet igényelt. Kölcsönhatást. Valami, vagy valaki érzékelését, vágyból, szenvedéllyel.

A Mámor nem boldogság, nem is elégedettség, hanem egy olyan állapot, amit csak egy isten érezhet. Elszakadni, lebegni, extázisba kerülni. Állandó hajsza folyik utána, a folyamatos vándorlásához alkalmazkodni kell. Olyan, mint egy Főnix madár, a hamvaiból kell életre, miután felemésztette a lelkeket tovább röppen.

A mámor azért jó, mert bár időben el tudjuk helyezni, mégis időtlen helyzetet teremt, ha valaki átéli.

Sok mindennel előcsalogathatjuk, de mindig elvesz belőlünk valamennyit. Elégeti a testet, de a tűz megedzi a szellemet. Próbák során tanuljuk meg, hogy elfogadjuk őt és használjuk, mert ha nem így tesszük, csak rombol. Ilyen egy isten, teremt és pusztít.

http://kimanami.com/wp-content/themes/catalyst/timthumb.php?src=/wp-content/uploads/2013/07/under-couple.png&h=0&w=580&zc=1&q=92

Azért is kezdtem bele ebbe az írásba, mert egy mámoros éjjelen barátaimmal arról beszéltünk, hogy mi is a mámor. Nem, mintha nem vennénk észre, hogyha éppen abban vagyunk, de előtte és utána szeretjük ellátni dolgainkat címkékkel, mert mindenről fogalmat kell alkotnia az embernek, különben elmerülnénk az Őskáoszban. Ez egy kaotikus állapot lenne, ami igencsak összezavar, minden természetes jogi személyt, aki hozzászokott a pénzhez, a biztonságérzethez, családhoz, barátokhoz, helyéhez a világban, életszemléletéhez, cigijéhez, söréhez, szép ruhájához.

A mámor magában foglal minden olyan élményt, amitől kiszakad magából az ember, ha úgy tetszik révül. Révül, mert révbe akar érni. Szerelmesen. Csak ügye a mámor vándorol. Mindig más iránt érzünk, ezt észrevettem. Néha jó elnyomni ki és mi iránt is, mert külső szemmel a mámor őrület. Nem logikus. Nem terelhető karámba, nem megzabolázható, ha feltör. A száraz anyagot, a parázs hamar erdőtűzzé alakítja.

Így hát, bele kell törődni. Mert:

Egy mámoros éjjelen, mámortól részegen.

Elfeledve mi a félelem, meztelen lényem féktelen.  

Szivadékok IV. - Az arkangyal álma

Előzmény : http://embers-eg.webnode.hu/news/szivadekok-iii-/

Háborút viselünk. Állandóan. A Nevelő erre nem készített fel bennünket, bennünket a világok foglyait, lévén, hogy multidimenzionálisak vagyunk és mégis egyek. Egy darab én, szétszakítva az anyagi óceánban.

Ozirisz is hazudott, de neki könnyű, hol meghal, hol újjászületik. Nekem és a hozzám hasonlóknak viszont egy perc nyugtunk sincs. Az érzés állandó. A gyűlölet örök, és ez emberi álcánkra is ráragad. Legyünk bármilyen átlagosak is, valami zavar körül leng minket. Nem tudunk beilleszkedni. S mivel a testünk is úrral minket, és az anyag is meghatároz, nehezen lehet efölött keresztül siklani.

Nagy ajándék lenne egyesülni az összessel, a Lélekkel, de csak energiát tudok belőle meríteni. Még nem tanultam meg teljesen kezelni ezt az egészet. Még mindig hatással van rám, még az az egyszerű démon lány is.

Múltkori találkozásunkkor majdnem elpusztult ez a felem. A lány nagyon erős, legalábbis elhiszi és ez pont elég. A feladat áthárult volna egy másik világban ragadt énemre, ha sikerrel jár, de erőt vettem magamon. Az akarat szelleme életben tart, ezt sokan elfelejtik. A leghasznosabb adomány.

Szóval, visszatérve az utolsó találkozásunkra, ott álltunk farkasszemet nézve. Meglepődve nézett rám, ahogy én is ő rá, miközben összeforrt széttört testem. Hirtelen egy saját általam át nem élt emlék lepte el az elmém. Az egyik világbeli énem már ismeri. Valamilyen formában szerelmes bele, ami olykor át csap gyűlöletbe, mert a lány ott is játszik vele, velem. Nos igen, a búja asztrál démon, Lilith ivadéka is képes mozogni teren és időn át, bár többnyire öntudatlanul, hiszen a legfőbb célja az extázis, a folyamatos kielégülés hajszolása. Egyetlen bibi van csupán, nem tudja megragadni a gyönyör pillanatát, átsiklik felette. Pedig erre még én is képes vagyok, pedig az arkangyal vér elég makacs és zabolátlan.

Emlékszem, emlékszünk azt mondta: "Minden próbálkozásod felesleges! Szánalmas erőlködés! Már régóta a fejedben vagyok, s nem tudsz onnan kiűzni! A saját levedben fősz! Pedig meg sem erőltettem magam!" - nos igen, túlzott magabiztossága fogja őt letaszítani.

http://www.opiesnow.com/images/lilith/OpieSnow_lilith11.jpg

De nem őt keresem szerencsére. Ám oda kell rá figyelnem, mert még okozhat meglepetéseket.

A Magasságnak egy terve van, hogy összezavarjon és ne tudjam elvégezni a feladatot. De nem ezt a lányt keresem, ő nem tud segíteni. Tiszta fejjel kell gondolkoznom, és ez a démon csak hátráltat.

Most egy buszon vagyok, esik az eső. Vihar közeledik, Úgy tűnik a viharmadarakat felzaklatta valami. Egy olyan dolog közeledik, ami hatással lesz az ember világra, ezáltal rám is. Talán egy háború, ami nem lenne meglepő. Torzsalkodnak folyamatosan, hatalom éhesek. Ezért nem kárhoztatom őket. Én is az vagyok. Bár én egy olyan csatára készülök, ami az Isten szemét is felnyitja majd.

Előttem épp gyereksírást hallok. Fura, mindig sírnak. Talán, mert érzik az emberek sivárságát, akik már rég nem képesek önmagukon felülemelkedni. A babákat, a tiszta lappal indult lényeket ez igencsak zavarhatja.

Egy valamire rájöttem, akit keresek az egy ember lesz. Egy egyszerű halandó, akiben épp ez a legnagyszerűbb.

A tömegközlekedés megvilágosít.

Mese a mókusról és a vállalkozóról

Hol volt, hol nem volt, volt egy fa. A fának volt egy hatalmas dús lombkoronája. Élt ott egy mókus. Addig-addig élt, míg meg nem halt és a fát ki nem vágatta egy asztalos vállalkozó, akit aztán lelőttek az orgazdák.


Ha a mókus meg nem halt volna és a vállalkozót se lövik agyon ismeretlen tettesek, az én mesém is tovább tartott volna.


Itt a vége, fuss el véle.

http://image.hotdog.hu/album/pussycat16/mokus-51017cbde1e9db5e24003ea0.jpg