Hol volt, hol nem volt, a semmi peremének legszélén és még azon is túl leledzett egy szoba. Ebben a szobában két gyertya élt. Az egyiknek fekete lángja volt, mely sötétséggel telítette be a környezetét, a másiknak arany színű lángja, ami megvilágította a rá eső részt.
Sokáig észre se vették egymást, fel
sem foghatták egymás létezését, hiszen elnyomták magukban a
másik világot, csak azt látták, ameddig el tudtak érni. Sokszor
egymás falába is ütköztek, de nem határként érzékelték ezt,
hanem semminek.
Egy szép napon, az arany színű
gyertya beteg lett, már csak pislákolt, így tere is fokozatosan
csökkenni kezdett. A fekete lángú gyertya meglepődött, hogy új
területeket tapasztalhatott meg. Elgondolkozott ezen, vajon meddig
terjedhet határa és akkor észrevette a halovány fényű gyertyát,
amely egy az egyben önmaga ellentéte volt. Tetszett neki, azelőtt
még sosem látott olyan csodát, amelyből fényesség születik,
ezért elhatározásra jutott.
„ Ez a gyertya sose hunyhat ki, mert
ő ébresztett rá, hogy a legkisebb fény is felismerésre ösztönöz
engem, általa megláthatom saját árnyaim és ezáltal új utakra
terelhet a világban”
Azóta, a legkisebb világosság is
képes utat törni magának a sötétségben. A legkisebb remény sem
vész el a káoszban.