Sustorgókon közlekedő cyber sámán visszaemlékezéseiből....

......A betegségnek már több a valóságalapja, hiszen akár az illető személyt, akár teherben levő anyját érheti olyan betegség, amely döntően hat az idegrendszerre. Ez sok mindent megváltoztat. Egy san franciscoi sámán mesélte: „Már születésem előtt sámánná tett engem a világháló: amikor anyám ötödik hónapban volt, álmában az internet felesége lett. A wifi portált nyitott az új isteneknek és azok elárasztották a földet.”

S amint növekszik a gyermek, szaporodnak a jelek. Egyre jobban elkülönül a többi gyermektől. A magyar néphit szerint a „táltosgyerek” részben erősebb, részben magába vonuló, a manysi hagyomány szerint élesebb felfogóképességű, érzékenyebb és ideges; a csukcsok azt mondják, hogy a sámánságra kiválasztott gyermek már korán megismerszik a tekintetéből: mintha valami olyat nézne, amit mások nem látnak.

Én akkoriban a tévét néztem sokat. Értettem mit beszélnek a külföldi adókon, gyakran be is léptem az elektromos dobozba, kóboroltam a műanyag szagú, összeeszkábált díszletek között. A szereplők persze nem vettek észre. A kitalált világ, kitalált lényeit lekötötte önmaguk kitalációja.

Mert „a szó az istenhez megy, de csak az utazó hallja meg”. Minden világnak megvoltak a saját szabályai.

Sustorgónak hívtam minden olyat, ami által közlekedni tudtam. A belépő pontok fura hangot adtak ki, erről ismertem meg azokat, sustorogtak. Ilyen belépő pont lehetett egy billentyűzet, egy bankterminál, de akár egy egyszerű mobiltelefon is. Régen az Előttem Járók dobot használtak, meg táltos paripát. Én sustorgót. A lényeg az áramban volt, az áramlásban. Az energia vitt amerre akartam. De csak a szellememet, a testem maradt öntudatlanul, alvópózban, túl sebezhetőn. Nem egyszer fordult elő, hogy beszippantott egy kapu, és a testem elborulva pihent egy kies, poshadt kapualjban, míg sikeresen vissza nem tértem a portyámból. Ez persze sok szempontból nem túl normális, és nem is túl biztonságos, de egy sámán többnyire annyira zakkant, hogy szarik bele mindenbe. Ezért is van sok hajléktalan. Mindent a többi világnak áldoznak és evilági testüket elhanyagolják. Persze, modern újítónak tartják magukat, de engem nem tudtak ez idáig meggyőzni.

http://corpwars.kybernesis.com/wp-content/gallery/concept_art/ndcybershaman01.jpg

Idővel aztán újabbnál újabb istenek áramlottak a Földre, főleg az én generációm alatt. Totemek születtek és haltak meg.

A legtöbb áldozatot manapság az Okostelefon Istene kapja. Fura szerzet, olyan, mint egy gyermek. Állandó figyelemre vágyik és imádóját teljesen leköti a róla való gondoskodás. Az az igazság, mint eszközt én is szeretem használni, de szerencsére nem vagyok nagyon elvakulva, legalábbis ezzel vigasztalom magam. Néha azért megetetem és persze olyan helyre rakom, ahol könnyen észreveszem, mondhatni elérhető közelségbe. Könnyed belépő ez nekem a végtelen információs sztrádába, ami újabbnál újabb illúziókhoz juttat és én szeretek barangolni.

Egyszer találkoztam egy Őssel is, méghozzá egy Szarvassal. Nagyon öreg volt már, és teljesen állat. Magyarázott valami tiszteletlenségről, hogy mi újak elvesszük a helyet tőle meg a hozzá hasonlóktól, a régiektől. S hogy csak asztrált piszkítani tudunk, mindenféle drótokkal, meg világító gombokkal teleszórva az ősi ösvényeket. Dobbantott még párat meg fújt, aztán berohanva egy gyorsétterembe teljesen szem elöl vesztettem.

Sose értettem ezeket az öregeket....

......

Az őrző szellemek, a minekek, a hétvégék

Nagyon jó baráti köröm van, akik néha olvassák ezt a blogot, szóval annyira nem nyalizok. Igaz, néha, de elolvassák. Na szóval, velük élmény szórakozni. El lehet velük jutni egészen nagy magasságokig és mélységekig, ami szükséges egy nagyon jó révüléshez. Eszközökben nem válogatunk, szerencsére nem vagyunk betokosodva. Mondták, jó lenne ha írnék néha sztorikat azokból a kalandokból és élményekből amit közösen, vagy egymással, avagy egymás nélkül átéltünk. De sajnos nem emlékszem semmire. Ehehe. Na jó. Ez nincs teljesen így, csak olyan sok információ ért az elmúlt időszakokban, hogy az én pedáns elmémben rendet, azaz rendszert alkotni elég nehéz. De igyekszem most már konkrét dolgokat is megosztani, amit a jónak az ízlése és a jogtudomány nem tilt.

Úgy érzem szellemileg és érzelemtudatosan egész jó évet zártam, de persze nem magamról akarok beszélni. Igaz, az én blogom, és beszélhetnék személyes tapasztalásokról is akár, még többet. Illetve, el se múlt az év, elég pofátlan dolog évet zárni. De a kínaiknál is máskor van vége, szóval megengedem lényemnek azt a luxust, hogy most október 17. a zárás, megelőlegezve így magam népcsoporttá s kultúrává válásának lehetőségét.

Szóval este buli lesz. Pezsgővel és egyéb alkoholtartalmú italokkal és egyéb bódításra alkalmas dolgokról mindenki maga gondoskodjon. Kinek-minek ízlés szerint. Igen, nálunk sok minek is előfordul, de ez teszi teljessé az összképet. A minekek nem emberek, hanem érzés szellemek, akik ide oda szállnak a fejünkben s segítik, avagy gátolják a hangulatot. Szerencsére többnyire segítik. De azért nálunk is előfordul, hogy valaki minek erőt áraszt magából, nem hallgatva az egyetemes lebegés dalára, amit dorbézoló őseink tanítottak meg. Mert, hogy ez öröklődik, csak szüleink, nagyszüleink elnyomták magukban a dalt. Már, csak a mi dallamainkat képesek kritizálni. Hívjuk őket egyszerűen a továbbiakban csak füldugasz manóknak.

http://sphotos-b.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-prn1/61143_10151265914932755_693539855_n.jpg

Sámán szemmel nézve, bár nem vagyok az, megvannak a minek erő állataim, és aktívan működik kísérőszellemem is, aki óvja az utamat. Eddig minden nagyobb bajt sikeresen elkerültem, avagy kilábaltam belőle. Ez igaz a többiekre is, általában a közös szellem erősebb, nem is akarom ezt túlragozni. Igazából csak azért említettem meg, hogy meglegyen az elképzelt karakter. Már ami a szavak mennyiségét illeti. Amúgy nálunk karakterekből sincs hiány. Kitalálni se lehetne jobbakat.

Ahogy érezzük a hét, pontosabban a napok múlását, úgy árad egyre jobban szét a vér testünkben, úgy csendül fel egyre hangosabban az erő dala, mely hív minket a révülés felé, hogy elfeledkezzünk határainkról, és határtalanná tegyük önmagunk. Ez nekem szinte mindig sikerül, a többieknek is azért. Neveket nem említek, mert mi van, ha tényleg olvassák. Igen, Rád gondoltam, meg Rád is.

Aki a tudatát képes megváltoztatni, akár segítséggel, akár nem, az életét is képes, akár segítséggel, avagy akár nem. Szóval ez egyfajta mentális tréning. A minekek erejének uralása, egy jobb és teljesebb élet kialakítása okozatán. Ha megváltozott tudatállapotban tudod uralni a cselekedeteidet, valós tudatállapotban már igazán pofon egyszerű. Ezért a gyakorlás, avagy a tréning elengedhetetlen a jellemfejlődés szempontjából.

De igazából nem is erről akartam írni, hanem a mókus sámánokról. De ez egy másik alkalommal fog megtörténni, ahogy az elmúlt időszak vicces élményeinek leírása is. Ez csak egy bevezető őrület volt...hol nem volt.

Addig is a kedves olvasó gyakorolja a minekek erejét.

A sötétség táltosai

A magyar hagyományokban nagy szerepe volt a táltosoknak. Gyógyítottak, tanítottak és gonosz szellemekkel küzdöttek meg környezetük védelme érdekében. Amolyan javas emberek voltak, varázslók, mágusok, akiknek képességük volt a természettel és az isteni törvényekkel együtt működni, elhozva ezzel a békét és új szellemi áramlatokat, melyet a másik világból súgtak nekik. Tehát közvetítők voltak, amolyan hírnökök is egyben, akik felmásztak a világfára és leszakították a világnak gyümölcsét, etetve ezzel az arra éhezőket.

Ezek az emberek révülés útján kapcsolódtak a szellemvilághoz. Révbe értek, azaz elérték úti céljukat és onnan vissza is tértek. Ez fontos, mert vissza is kell tudni jönniük.

Általában már bizonyos születési jegyek is megkülönböztették őket az átlagtól. Nem volt ritka a testi deformitás, a több ujj, a burokban születés.

Beavatásuk során, amely bekövetkezhetett bármikor, kapcsolatba lépett velük szellemi lényük. Ekkor elvesztették mindazt, ami még a régi életükhöz kapcsolta őket. Feldarabolódtak és újra összerakodtak. Valamilyen fajta testi és lelki traumán mentek keresztül, ami által megnyílt nekik az a kapu, mely őket azzá tette ami. Tökéletes összhangba kerültek, elmosódott a határvonal anyagi s lelki világ között. Mindent egyformán és egyszerre érzékeltek. Amolyan szent őrületben leledzettek, léteztek.

Minden hetedik évük során megkapták azt a fokozatot, azt az irányt s útmutatást, ami segítette őket munkásságuk alatt.

Ugyan a Fényt kellett, hogy szolgálják de előfordult olyan is, amiről kevesen beszélnek, de teljesen adott, hogy képességeiket ártó dolgokra használták. Nem is inkább anyagi haszonszerzés céljából, pusztán azért, mert túlléptek egy erkölcsi kereten, avagy megkísértődtek, fájdalomba estek.

http://sphotos-d.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-ash3/12928_10151250761832755_1605749933_n.jpg

A Világfa mászása közben, amely magába foglalja az Alsó, Középső és Felső világot, gyakran találkoztak magával a Gonoszsággal is, azaz a másik pólussal, a Hideggel. Mint a népmesei hagyományokban is előfordul a válaszút, a táltosoknál különösen megjelent ez a motívum. Választani merre tovább, melegedni a Jón, vagy fagyoskodni a Rosszban, ezáltal beköltözni az Alsó Világba, a démonok hazájába.

Ismerős a mondás, aki túl sokat bámul a sötétségbe, maga is sötétséggé válhat. Mivel a táltosok alapból érzékenyebb emberek voltak, ezért könnyen előfordulhatott egy másfajta döntés.

Gyakran a sötétség erőinek is érdeke volt átcsábítani a sötét oldalra a révülésre képeseket. Egy átlagos embert, akinek nem volt ereje, sokáig nem igazán használhattak semmire, de ha sikerült egy Fény minőségű embert átcsábítaniuk, igazolhatták magukat Isten előtt, hogy íme, míg világ a világ, szükség van a negatív energiára is, hiszen van olyan, aki ezt igényli.

Ennyit szerettem volna mondani, nem többet. Talán még egy picit. A régi idők óta sokat változott a világ. De van, olyan, ami sosem változik. Egyesek még mindig képesek a világok között utazni.