Megbocsátás - Út az Arany korszakba

Mivel külsőleg és belsőleg egyaránt a Vas korszakában létezünk, ezért elvárásaink és reményeink a jövőt tekintve meglehetősen anyagi központúak. Ez persze nem bűn, hiszen ezt tapasztalja mindenki, ez veszi őt körbe. A folytonos küzdelem a környezettel, vágyakozás a jobb fele, pillanatnyi örömök és nehézségek gyorsuló hullámzása erősen befolyásolja az emberek mindennapjait, és transzcendens iránti minimális igényüket is erősen lecsökkenti.

Egy kezdődő új korszakban, legyen az egyéni, vagy globális, mindig fontos a múlt tapasztalatait levonva, szilárdan állni a jelenben és pozitívan tekinteni a jövőbe. Ez sokszor nem egyszerű, sőt, sokszor nagyon nehéz. A régi sérelmek, érzelmek, elfojtott vágyak, csalódott álmok röghöz kötik az embert, ha az hagyja magát önmagába bele temetkezni. Egyetlen egy ellenszer létezik, ami oly kézenfekvő, de sokszor a legnehezebb emberi megnyilvánulások egyike a megbocsátás, és a bocsánat elfogadása. Maga a bocsánat szavunk is erősen hasonlít, az elbocsátó igére. De mit is bocsátunk el ilyenkor? Egyértelműen a múltba való kapaszkodást. Ezáltal sikerül elrugaszkodni a múlttól és az azokból következő pillanatnyi állapotoktól. Tiszta lapot ad, mindegyik fél számára, az adóra és a vevőre, azaz a megbocsátóra és a bocsánatot kérőre egyaránt. Ez a kulcs, az új korszak bejáratához.

Ez lesz a kulcs az Arany korszak eljöveteléhez is személyes életünkben, függetlenül a világ korszakok örökké ismétlődő folyamataitól (amelyek így is úgyis bekövetkeznek, erősítve önmagunk energiáit, ha az harmonizál az adott világgal és az adott világ szellemi, lelki törekvéseivel).

http://ingerart.webs.com/forgiveness%20copy.jpg

Ezért fontos globális szinten is elengedni mindenfajta népnek, nemzetnek, népcsoportnak a múlt árnyait, hogy azok ne lassítsák le a jövő és jelen lassan kibontakozó, építő törekvéseit. Ha ez nincs meg, a Vas korszak, a Káli Júga utolsó napjai még sok-sok ember számára festenek majd rémképeket elméje repedezett falaira, igazságosnak és igazságtalannak, szenvedőnek és zsarnoknak egyaránt.

Fejtegetéseimet egy idézettel zárnám, mely talán passzol a mondanivalómhoz is:

Nem "megbocsátani" nehéz, hanem elfelejteni és újra hinni. (Rákos Sándor)

Az Uralkodó

Egy uralkodó mindig és mindenkor felel a népéért, a reá ruházott hatalmánál fogva a nemzet nagyságáért, stabilitásáért és felemelkedésért tesz, bízva saját erejében.

Erkölcsileg és szellemileg is kormányzott országával kölcsönhatásban uralkodik, magába foglalva ezáltal a nép, és nemzet egységének teljes erejét és ősi eszmeiségét. Az átlag polgár felsőbb szellemi kivetüléseként felelősséggel és biztonsággal tartozik országának akármilyen veszedelem is éri azt.

http://plainjanestudio.com/Mexico/Tree-of-Life-Guadalupe2.jpg

Akármilyen változás is lépjen fel tágabb, vagy szűkebb környezetében az uralkodónak változásra való hajlama által, kreativitásával és nagyfokú éberségével fel kell ismernie az adott helyzetre való leginkább megfelelő választ, mely nem sérti sem az ősi eszmeiséget, nem csorbítva népe tekintélyén, sem annak szabadságán.

Biztosítani kell a népe számára az alapvető emberi jogokat, mely által a társadalom tagjai hozzá tudnak járulni országuk és saját egzisztenciájuk  építéséhez. Pozitív jövőképet formálva ezáltal, mely ösztönöz a családalapításra, a tanulásra, munkavállalásra és minden egyéb olyan dologra, mely szükséges a mindennapokban.

Egy uralkodónak józanul kell gondolkoznia és felelősségteljesen, mely például szolgál minden fajta rangú polgártársának.

Egy Uralkodónak kerülnie kell a túlzásokat és a hatalomvágyat, zsarnokságot, mert mindennek a nemzet érdekét, és a nép fennmaradását kell szolgálnia. Ezért, az emberek is, mint az uralkodó felelősséggel tartozik országa számára  az egymás közti kölcsönhatás érdekeit szem előtt tartva. Ha bármely fél megszegi az ősi élethez való, alapvető emberi jogokat, az már nem tekinthető a társadalom tagjának. Zűrzavar, illetve viszály során elsődleges szempont mindig az emberek érdekét figyelembe venni, elkerülve az erőszakot, építve a jövőt, biztonságot teremtve a jelenben.

Ezért soraimat egy idézettel zárnám:

Nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért.

Gárdonyi Géza

A szabadságharcos

Egy szabadságharcos élete folyamatos küzdelemből áll, küzd másokért, küzd az ideákért, a fennálló hatalmi rendszerek ellen. Tartást ad, mely felvilágosítja és ösztönzi a körülötte élőket a cselekvésre.

Az újságíró, mint egy szabadságharcos hasznos dolgot művel, az írást olyan feltétellel űzi, mely megváltoztat eszméket és teret nyújt új gondolatoknak. Élete az állandó csatározástól boldog, célja nem az elmúlás, hanem a küzdés.

Egy író nem lehet gyáva, véleményét a legigazságtalanabb helyzetben is hangoztatnia kell, ha az egyúttal olyan információt oszt meg közönségével, mely annak épülésére szolgál. Tehát egyfajta hivatás, mely életút elöl nem térhet ki. A tények legyőzhetetlenné teszik őt, mert ezt mindenkivel megosztja. Kötelessége is, nem hallgathat el sem gondolatot, sem száraz adatot.

A média csatatér, ahol az újságíró a gyalogos. A tömegkommunikáció a világ, melyben a sok kaotikus információ közt szabadságharcosként tesz rendet az író, hogy ezáltal is kielégítse a népe tudásszomját.

Harcos lévén esendő is, nem sebezhetetlen, sőt néha elfut, hátat fordít annak ami szent és csendben teszi a dolgát. Néha csupán dobálja az eszme és a szemben álló társadalmi erő, de képesség válhat új szintézis megalkotására.

A szerkesztőségben való küzdelem kivetül az életre is, mely folytonos a hasznosítható információért.

Alapvetően pesszimista, vagy sötéten látja a szabadságharcos a jelent, mint amilyen igazából, de ez sarkallja a jobbra, ugyanúgy az újságíró is azért teszi azt ami. Ezért mindig nélkülözhetetlen marad. Ugyan nagyon sokan vannak szétszórva a Földön, de mindegyikük egy új gondolattal ajándékozza meg a környezetét.

Egy jó újságírónak akkor is meg kell állnia a helyét, ha hatása miatt egyesíti vagy elválasztja az embereket egymástól. Ennek a mérlegelése nagy feladat.

Egy olyan ember aki nem fél semmilyen hatalomtól, az mindig az igazság útján fog járni. Bármilyen nációval szót ért, bármi kérdést felvet, a közvetlensége százak szavát nyitja meg.

Ezen dolgok teszik a szabadságharcost azzá ami.

http://ellewinston.files.wordpress.com/2009/06/ernesto-che-guevara-3.jpg

A gyűlöletbeszéd törvényi szabályozása és a szólásszabadság ideájának konfliktusa

Szeretném, ha ez a cikkem megjelenne két olyan felületen, mely eléggé szélsőséges, vagy pont az ellentéte, nevetségesen liberális. Lapokat nem említek, de úgy gondolom, mindkét oldal olvasói teljesen máshogy értelmeznék gondolatmenetemet. 

Először is egy definícióval kezdeném, a gyűlöletbeszéd olyan szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulás, amelynek célja valamely társadalmi csoport megalázása, megfélemlítése vagy a csoport tagjai elleni erőszak vagy előítéletes fellépés kiváltása. A gyűlöletbeszéd legtöbbször a nemi, faji, etnikai, nemzeti, vallási, vagy szexualitás szerinti csoportok ellen irányul. A szólás szabadság viszont minden embert megillet, melyet az államnak kell biztosítania. Kivétel ha személyes adatokra, katonai és államtitkokra, bűncselekményre való buzdításra, vagy sértő a nemzeti szimbólumokra és a közerkölcsre. 

Ezen a ponton elgondolkoztam, a két definíció ki is zárhatná akár egymást, mert egymás kölcsönös kiegészítésük nem lehet. Mert mind más nézőpontot képviselünk, fajra, nemre, vallási, szexuális és más egyéb hovatartozásra tekintettel. Ki dönti el, hogy mi számít gyűlöletbeszédnek? Senki nem pártatlan, mindenki beilleszthető egy adott csoportba, és ha már benne van, hogy tudna semlegesen gondolkodni? Ugyanezt a kérdést máshogy is megismételhetném, ki dönti el a szólásom szabadságát? Ha már valamilyen döntésről van szó, amit egy ember ad a másiknak, az már önmagában csorbítja az ön és más szabadságát. Mindkét fél sérül, mert mindkét félnek fel kell adnia valamit, például nézetet, vallási és faji hovatartozást, szexuális irányultságot és sok más egyebet. 

Befejezésül csak annyit tennék hozzá, a gyűlölet magától visszaszáll azokra, akik táplálják.