Megbocsátás - Út az Arany korszakba

Mivel külsőleg és belsőleg egyaránt a Vas korszakában létezünk, ezért elvárásaink és reményeink a jövőt tekintve meglehetősen anyagi központúak. Ez persze nem bűn, hiszen ezt tapasztalja mindenki, ez veszi őt körbe. A folytonos küzdelem a környezettel, vágyakozás a jobb fele, pillanatnyi örömök és nehézségek gyorsuló hullámzása erősen befolyásolja az emberek mindennapjait, és transzcendens iránti minimális igényüket is erősen lecsökkenti.

Egy kezdődő új korszakban, legyen az egyéni, vagy globális, mindig fontos a múlt tapasztalatait levonva, szilárdan állni a jelenben és pozitívan tekinteni a jövőbe. Ez sokszor nem egyszerű, sőt, sokszor nagyon nehéz. A régi sérelmek, érzelmek, elfojtott vágyak, csalódott álmok röghöz kötik az embert, ha az hagyja magát önmagába bele temetkezni. Egyetlen egy ellenszer létezik, ami oly kézenfekvő, de sokszor a legnehezebb emberi megnyilvánulások egyike a megbocsátás, és a bocsánat elfogadása. Maga a bocsánat szavunk is erősen hasonlít, az elbocsátó igére. De mit is bocsátunk el ilyenkor? Egyértelműen a múltba való kapaszkodást. Ezáltal sikerül elrugaszkodni a múlttól és az azokból következő pillanatnyi állapotoktól. Tiszta lapot ad, mindegyik fél számára, az adóra és a vevőre, azaz a megbocsátóra és a bocsánatot kérőre egyaránt. Ez a kulcs, az új korszak bejáratához.

Ez lesz a kulcs az Arany korszak eljöveteléhez is személyes életünkben, függetlenül a világ korszakok örökké ismétlődő folyamataitól (amelyek így is úgyis bekövetkeznek, erősítve önmagunk energiáit, ha az harmonizál az adott világgal és az adott világ szellemi, lelki törekvéseivel).

http://ingerart.webs.com/forgiveness%20copy.jpg

Ezért fontos globális szinten is elengedni mindenfajta népnek, nemzetnek, népcsoportnak a múlt árnyait, hogy azok ne lassítsák le a jövő és jelen lassan kibontakozó, építő törekvéseit. Ha ez nincs meg, a Vas korszak, a Káli Júga utolsó napjai még sok-sok ember számára festenek majd rémképeket elméje repedezett falaira, igazságosnak és igazságtalannak, szenvedőnek és zsarnoknak egyaránt.

Fejtegetéseimet egy idézettel zárnám, mely talán passzol a mondanivalómhoz is:

Nem "megbocsátani" nehéz, hanem elfelejteni és újra hinni. (Rákos Sándor)

Idő meditáció

Sokat utaztam vonaton és buszon, hosszú órákat. Sokat vártam és tébláboltam, hosszú napokat. Sokat néztem az órámat, hosszú percekig. Azt hittem telik az idő, pedig nem, csak folytonos volt és csupán egy pillanatig hatott, talán addig se.

Elmúltak úgy évek, hogy nem figyeltem és nem voltam éber. Összeköttetés nélkül sejlett bennem fel csupán a múlt, a jelen és a jövő. De mikor összekapcsoltam, rájöttem, hogy folyamatosan mozgásban vagyok és cselekszem. Mikor erre rájöttem, meg tudtam szólítani múltbeli énemet és sok-sok alakomat. Ők figyeltek és észrevettek. Egy lettem általuk, és ők is általam. Nem tudom ki kezdte, de ez nem is fontos. A forrás sokszor nem fontos, a lényeg, hogy legyen. Mert forrás nélkül az idő sem ér semmit. Csupán illúzió. Egy fogalom, ami alapján meghatározzuk életünket, tervezzünk és dátumra pontos célokat igyekszünk megvalósítani. Ez az ok. Az okozatot ismerjük, csak magunkba kell tekintenünk.

Minden ember néz valami fele, ami sokszor elhomályosítja a látást. Ahogy a vágy, az érzéseket és az érzések a vágyakat, mint egy önmagába harapó kígyó.

Egynek lenni mágia. Rituálé nélküli valóság. De sokszor másképp érzékeljük az idő múlását, ahogy másként érzékeljük embertársainkat.

Nem a múltból haladunk előre a jövő fele, a jelenen keresztül, hanem a jelen pillanatában szabjuk meg jövőnk és tesszük múlttá a pillanatot.

Ahogy lepereg életünk filmje, vágatlanul, saját szánk íze szerint vágjuk azt össze egy egységes képpé, mindezt az idő függvényében. Pedig a jelenben állunk és a kép nem mozog. Mi mozgunk a képen.

http://c24603.r3.cf1.rackcdn.com/wp-content/uploads/2010/04/iStock_000005895472XSmall.jpg

Seung Shan szerint „egy pillanatban benne van minden. A pillanatban végtelen idő és végtelen tér van. A pillanatban az igaz út van, az igazság van és a helyes élet van, és a pillanatban nincs semmi. Így ha eléred a pillanatot, közvetlenül elérsz mindent.”

Talán igaza van.

Raven - Örökségünk élén táncolunk 2.

2. Küszöb álmok

Szaladsz az utcán, a sötétség, mint egy vihar, egyre hatalmasabbra

terebélyesedik mögötted. Hátra sem pillantasz, mert nagyon össze kell

szedned minden figyelmedet, hogy a lábad elé néz, csak el ne ess!

Figyeled rohanó lábaidat, bukdácsolsz, de sikerül még az iramot

tartani. Haza kellene érni, mielőtt elnyel.... Hallod a cipőd kopogását

az utcakövön. Hallod nehezen kapkodó lélegzeted... Gyorsan, gyorsan

behúzódni. A betont lábad alatt egyre feketébbé színezi a feléd húzódó

éjszaka. Megriadsz attól, hogy már előtted is sötétbe zuhan az út és

az irányt elveszíted. Döbbenten megállsz, összeszűkül a tér, épp csak

talpad alatt billeg egy kis macskaköves nyom... de azt is porszemről

porszemre kimossa az örvény alólad. Aztán kibicsaklik a bokád,

összeroggyan a térted, kitépi belőled azt a kevés tartást is. Teljesen

összeomlasz. Ez volt az utolsó álmod. Nem érkeztél haza, mert ugyan,

mondd csak jártál már ott? Szabadultál már ki koponyád fogságából?

Honnan tudod, hogy képzeleted igaz? Miért hiszed, hogy a

képzelgéseidben ébredt vágyak kergetése az élet? Csak jársz

boldogságod nyomában, de ez a fojtogatóan száraz, nyers valóság

értelmetlen, és ha valami megtölti élettel, az a képzelet és egy

remény, aminek így is, úgy is rabja vagy. Megvalósítani magasztos

álmokat? Kérni nálad nagyobb tudású embereket mutassák meg az utat?

Van értelme? Miért vagy ennyire hitetlen? És miért ennyire hiteltelen

minden szavad? Úgy is meghiúsul mind, amit összegyűjtöttél világod

szilánkjaiból és gyúrtál belőlük bálványokat, kabalákat, isteneket,

hogy vezessenek meg.

Minden lépés, amit azért tettél, hogy eljuss végre oda, hiábavaló. A

boldogságot nem lehet elérni. A boldogság elérhetetlen. A legnagyobb

gúny, ami történhet, amikor a Mennyország kapujához vezetnek. A

diadal, hogy megérkeztél és beléphetsz nem más, mint emberi önkényes

hiúság.

Amint nyílik a kapu, mögötte nincs már más csak az a szédítő magasba

koncentrált örvénylő mélység, amiben sűrűn foszlik szét az anyag

legsúlyosabb képzelete. Ott elveszik a világ. Magához csábítja az erőt

és elnyeli. Nincs menekülés és mégis, akkor menekültél meg, amikor Oda

megérkeztél.

A küszöb előtt sokan visszafordulnak. Reinkarnálódnak. Tanulnak, és

újabb tanulságot szereznek, hogy magukat mind jobban kiragyogtassák,

és érdemességet szerezzenek a küszöbön való átlépéshez. De azon

átlépni nem lehet. Rajta megállni és visszanézni igen, de átlépni nem.

Mert mögötte nincs semmi.

Ezért a küszöbről visszafordul mindenki, aki átlépni nem tud. Mert a

kapuban az Őrzők állnak és ítéletük mértéke szerint szabják meg a

sorsot újra és újra mindaddig, míg a Lélek a küszöbre mer lépni és

azon megállni. Megízlelheti az Őrzők szerepét. És Őrzőként az lehet,

aki tudatosan álmodik.

http://i2.squidoocdn.com/resize/squidoo_images/590/draft_lens9097031module130402931photo_1288670542reincarnation-past-lives.

Megjelennek a küszöb álmok. Minden egyes lény életét végig álmodod.

Hogy amikor majd eléd áll és a bebocsátást és egyben a megbocsátást

kéri, lásd a kérését kiérlelte már, hogy helyedbe lépjen. Mert amikor

már Őr vagy, akkor kiválasztod az Őrödet, aki a küszöbre áll

helyedben, arccal visszafordul a álmok felé és akkor árnyékodat

elnyeli a tűz és akkor Ott vagy... Megérted a megérthetetlent.

Onnan visszatérni lehetetlen.

De van, aki a küszöbön állva bekukucskált egy résen. A rést csakis az

okozhatta, hogy a Lény szíve megszakadt. A Létezők közt a legnagyobb

merészség bepillantani a küszöbön túlra és onnan visszafordulni. Az

Ott látottakra emlékezni és a világba visszatérni az emlékezettel, a

legnagyobb merészség megismerni.

Aki Onnan visszatért, már nem tanít, nem okít, nem okul semmiből sem.

Csendes lépteiben káosz születik. Megszállottan az a vágy hajtja, hogy

lássa szívének szakadékából előörvénylő élet színeit, ágait. Mandalát

fest az élőkbe, hol fényt, hol árnyékot húz. Egymáshoz taszítva őröli

a lelkeket. Felébreszti mindben az egyéni Őrt és kéri, vezesse meg,

vezesse meg!

Ha nem jártál még ott...

Ha nem érezted még kegyelmét...

Ha nem azért vagy itt, hogy megvezess...

... akkor nem vagy Te senki más, csak az egyik álmom.

Érted?

Nevet, nevet az édes. Érti.

De csitt, Te zajongó kacagás! ...És csitt-csatt, kattan ezer lakat.

Bezárul a kapu. Az emlék visszatér a könnyel. Magamban őrzöm és

megálmodlak Téged.

Egyszer megtérünk Oda, mikor már nem leszünk emberek, de emberként

minden fordítva van bekötve, mert a koponya birodalmában minden

paradox. A vér ritmusán kúszik be a szívből az emlék, az érhálózaton

tódul be az agyba, és szül az idegek feszültségén képeket, hogy ha már

alszol, nem feled az árnyékod kilétét, Őröd figyel. Ezen képek,

emlékek, álmok, jelek. De nem Te álmodod a Boldogságot, hanem a

Boldogság álmodik Rólad. És amikor ezt megérted, akkor válik teljessé

az életed. És akkor lehetsz teljes ember, mikor hagyod magad a

káoszban elmerülni. Amíg megpróbálsz az örvényben megkapaszkodni és

magadat hiú képzetekkel bebetonozni, csak egy rongy vagy. Gyökeredet

újra és újra kitépi majd a vihar. Akkor tudsz emberként boldog lenni,

ha tudatodat az örvénylésbe veted meg. Akkor Égig érő lehetsz. És

akkor válsz Istenemberré, amikor a káoszban látod a mandala gyönyörű

táncát, ahogy sereg-forog a ritmus az élekben. Akkor Te már a

küszöbről visszatértél és ott Őrként beláttál a végtelenbe. Te Magad

vagy a Boldogság és álmodod ezt, itt.