2013. január 20., vasárnap

Túra Mikepércs körül, majdnem Hajdúbagosig (fotókkal illusztrálva)


Tegnap, azaz szombaton pár cimborámmal elhatároztuk, hogy elindulunk túrázni a Mikepércs környéki vidékre, erdőkre, mezőkre.

Jól eltervezetten indult az egész, lényegében délután egy órára mindenki összegyűlt a találkozó pontnál, amit nevezzünk csak úgy, hogy találkozó pont. Mivel nem akarok személyeskedni, ezért nem árulom el a neveket, se kikkel voltam, hanem csak utalok rá. Szóval, miután Dezsővel és Mikivel vártuk a többieket a bázison, összeszedtük ki, mit hozott magával. Dezs szendviccsel, meleg teával, vízzel és keksszel készült, míg Miklós hozott almát is, teát is, egy kis bort is, illetve valamilyen harapnivalót, amire már nem emlékszem. Én papír zsebkendőt vittem magammal, hiszen a természet bármikor az ember segítségére siet, nem kell különösebb felkészültség.

Mire megérkeztek a többiek is, sikerült kellően fellelkesítenünk magunkat. Ez az út menti hógolyózásban merült ki többek között. Csatlakozott hozzánk Gabi, akit hívjunk csak Gabinak és Kopasz, aki Pisti és Betti, akinek van haja. Pisti hozott magával egy két literes Kőbányait, amit mi csak Dundikaként ismerünk. Ez egy természetet szerető ember hátizsákjából nem hiányozhat, annyira létszükséglet, mint egy jó palacknyi friss oxigén a Himalájában.

Miután eljutottunk a hóban a kilátóig (ami Mikepércstől kábé fél órányira van), mutatta túravezetőnk Miki, hogy még az egy nyolcad részét se tettük meg a távnak. Egy pillanatig az elbizonytalanodást vettem észre a résztvevők arcán, de valószínűleg az én ábrázatom is ezt sugallhatta, bármennyire is igyekeztem ezt visszafogni.

Aztán mentünk, bandukoltunk. Mindenki el volt hűlve, hogy milyen szép a táj, na meg persze hideg is volt. Nekem ugyanolyan egyformának tűnt minden, talán a hó miatt, vagy a rengeteg fa okozhatta, így többnyire a lábam elé figyeltem s merengtem a többiek lábnyomának olykor misztikus mintázatán.

Fő célunk volt megtalálni azt a II. világháborús bunkert, ami nevéből fakadóan bunker volt. Sok fura betonalakzatra lettünk figyelmesek, de semmilyen fajta bejáratra utaló nyomot nem láttunk. Én tulajdonképpen annyira nem is kerestem. Pihentem. De miközben arra fele tartottam egy csúszós valamin, amit akár jeges valaminek is tekinthetek, elvágódtam és egyesült a hátam a földdel. Az életem kockáztatásával feláldoztam magam, hogy a többiek ne essenek el, igaz akkor ők már jóval előrébb jártak.

Talán elhagytuk a Kenu pályát, nem tudom, de elérkeztünk a tanyavilágok kellős közepébe, vagyis inkább azok szélébe. Ott újra előkerült a térkép. Ott egy laza megbeszélés folyt, hogy merre tovább, menjünk-e le Bagosra, s ott nézzünk meg valami földikutya rezervátumot. Gondoltam magamban pompás, mert még sose láttam földikutyát, de túravezetőnk Miki azt mondta, nyáron se nagyon bújnak elő. Így inkább elképzeltük az egyik havas mezőt olyannak, ahol pici, ámde annál szőrösebb állatkák is laknak.

El kellett volna menjünk egy tanya mellett, de vad, ugató, nagy testű kutyák őrizték, ezért nyugodt tempóban keresztül vágtunk az erdőn, ahol megint találtunk egy járatot, de szintén nem tudtunk elmenni, mert senki se akart meghalni a kedves ebek miatt. Hiába volt nálunk ropi vastagságú bot, senki sem akarta igazán felvenni a küzdelmet velük. Ez számomra még mindig érthetetlen.

Végül is, elértünk egy ponthoz, ahol elmehettünk volna Bagosig és felszállhattunk volna esetleg egy buszra. De gondolkoztunk Hosszúpályiban is. Ám a Rókás tóhoz eljutva, és ott megpihenve arra az elhatározásra jutottunk, hogy elindulunk az Ezeréves tölgy irányába.

Az út csodálatos volt a tölgyig. A lábamat konkrétan már nem éreztem, nem mintha akartam volna. Ott tudatosult bennünk, hogy lényegében már négy óra telt el indulásunk óta és hatalmas távolságokat tettünk meg.

A visszafele út a falu határáig csendesen és békésen telt. Különös energia járta át a testünket. Lényegében senkit se érdekelt már különösebben semmi, elgyalogolhattunk volna akár a Gibraltári szorosig is, bár lehet benéztük volna az útirányt, na de legfeljebb tettünk volna egy kis kerülőt, ahogy tettük a túránk alatt is számtalanszor.


Több szó ne essen, jöjjenek tehát a képek:

Miki, a túravezetőnk:) Talán az egyetlen, aki valamelyest túracuccba jött

Pisti, Dundika és én. Egész úton mi ügyeltünk a lemaradókra.
Ez a térkép az út során gyakran előkerült. Miki picit furcsán nézett rám, mikor azt kérdeztem, hogy a zöld foltok a kontinenseket jelölik-e.
A túracsapat többi része. Betti, Gabi és Dezső.
Gyaloglás a troll erdő szélén. Olykor benne is.
Csoportkép, amiben nincs benne Miki. Az én fejem azért ilyen, mert megmart útközben egy havi kullancs, ami ritka, védett állat.
Valahol, valamilyen táj.
Les.


Szóval nagyjából ennyi.


The End








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése