Pörögni kell, pörögni, s pörögni. Aztán néha egy kis pihenő, aztán lassabb pörgések, meg még lassabb pörgések, aztán végül eljön a pörgés vége is, de nem vég lesz, hanem irányváltás.
Ilyenkor bezárul a kör, az önmagába harapó kígyó, melyben én vagyok az egér, melyet emészt és formál a megtett út.
Közben ítélkezünk és ítéletet mondanak ki ránk. Helyek és emberek váltogatják magukat az életünk képzeletbeli képernyőjén, melyben sosincs adásszünet. Az adásszünet egyenlő a halállal és egy új kábeltelevíziós szolgáltatás határozatlan idejű bekötésével. Egy olyan csomagra szerződve, melyben nem tudjuk milyen csatornák szerepelnek, csak érzeteink, elképzeléseink vannak róla. De a szórakozás garantált lehet.
Aztán mások, sokan, vagy mindannyian szeretjük feszegetni a határokat, míg nem csapdába nem esünk és a képzeletileg meghúzott kör bezár, mint egy aranykalitka, hamis szabadsággal kecsegtetve. Ha ezt végül észre is vesszük, észrevétlenül felmentjük magunkat, könnyen belecsúszva.
Ezért kell folyamatos konfliktust teremteni a környezettel, hogy formálódjunk, de ne feszegessük önmagunkat. Nehéz különbséget tenni, és ez okozza a kihívást. Mert semmi és senki se közömbös, mert minden szembetűnően hat a másikra. Ezen mindennapi rituálék, események, cselekedetek és találkozások szükségesek az Elmének, hogy feloldódjon a Lélekben.
Vigyázni kell az így nyert erőkkel, mert az emberi történelem számtalanszor bebizonyította, hogy erő hatására eltűnhet az emberi jellem. Mert egy istennek nincsenek erkölcsi határai. Nem szabad elmenni a végletekig, mert rosszul járunk. Mint mikor egy kibuclakó füstifecske kibújik az odújából, körülnéz, a csőrére cseppen egy tétova csepp, visszabújik, úgy hogy közben behúzza a farkát, aztán egy lábbal nekirugaszkodik, de nem veszi észre hogy a másik lába beleakadt egy rozsdás szegbe. Így lezuhan, s át megy rajta egy betonkeverő...
Ébernek kell lenni, a változás sodrásától megformálva, szabadon, hogy választhassunk.
Ezek voltak a mai gondolataim mára. Legközelebb folytatom.
Ilyenkor bezárul a kör, az önmagába harapó kígyó, melyben én vagyok az egér, melyet emészt és formál a megtett út.
Közben ítélkezünk és ítéletet mondanak ki ránk. Helyek és emberek váltogatják magukat az életünk képzeletbeli képernyőjén, melyben sosincs adásszünet. Az adásszünet egyenlő a halállal és egy új kábeltelevíziós szolgáltatás határozatlan idejű bekötésével. Egy olyan csomagra szerződve, melyben nem tudjuk milyen csatornák szerepelnek, csak érzeteink, elképzeléseink vannak róla. De a szórakozás garantált lehet.
Aztán mások, sokan, vagy mindannyian szeretjük feszegetni a határokat, míg nem csapdába nem esünk és a képzeletileg meghúzott kör bezár, mint egy aranykalitka, hamis szabadsággal kecsegtetve. Ha ezt végül észre is vesszük, észrevétlenül felmentjük magunkat, könnyen belecsúszva.
Ezért kell folyamatos konfliktust teremteni a környezettel, hogy formálódjunk, de ne feszegessük önmagunkat. Nehéz különbséget tenni, és ez okozza a kihívást. Mert semmi és senki se közömbös, mert minden szembetűnően hat a másikra. Ezen mindennapi rituálék, események, cselekedetek és találkozások szükségesek az Elmének, hogy feloldódjon a Lélekben.
Vigyázni kell az így nyert erőkkel, mert az emberi történelem számtalanszor bebizonyította, hogy erő hatására eltűnhet az emberi jellem. Mert egy istennek nincsenek erkölcsi határai. Nem szabad elmenni a végletekig, mert rosszul járunk. Mint mikor egy kibuclakó füstifecske kibújik az odújából, körülnéz, a csőrére cseppen egy tétova csepp, visszabújik, úgy hogy közben behúzza a farkát, aztán egy lábbal nekirugaszkodik, de nem veszi észre hogy a másik lába beleakadt egy rozsdás szegbe. Így lezuhan, s át megy rajta egy betonkeverő...
Ébernek kell lenni, a változás sodrásától megformálva, szabadon, hogy választhassunk.
Ezek voltak a mai gondolataim mára. Legközelebb folytatom.
 |
| http://lcdtvakcio.info/wp-content/uploads/2010/05/cella_tv.jpg |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése