A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sors. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sors. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 15., csütörtök

A jóslásról, sorsról

A jövendölés a történelem előtti koroktól kezdve foglalkoztatta az emberek fantáziáját.
A jelen és a múlt események összekapcsolása és annak tanúságainak leszűrése adta az alapot, hogy az emberiség megkísérelje a lehetetlent, betekintést szerezzen a jövőbe.

Legfontosabb kérdés persze a nagy vallások szerint, mi határozza meg az egyén fejlődését. A szabad akarat által létrejött véletlenekre reagáló éberség, vagy az elkerülhetetlen végzet, a sors hálóinak tökéletesen rendezett láncolata.
Valószínűleg ezen elméletek keveredésében rejlik az igazság, talán azért is, mert minden igaznak hat, ha hisznek benne.
http://www.bestofalltopics.com/wp-content/uploads/2010/04/stru04.jpg

Az események általában sose véletlenszerűen történnek, ahogy mondani szokás, mindennek megvan a rendelt ideje és annak rendelt helye. Sosem szalasztunk el semmit, mert nincs mit elszalasztani, a sors öntudatosan vonzza egymáshoz a darabokat.

A látás maga, ezekbe a szálakba való betekintés tudománya, és az ott nyert információk leszűrése, ami által kirajzolódhat egy vagy több fajta lehetőség. A látónak nagy érzelmi és mentális intelligenciára van szüksége ahhoz, hogy megfelelően következtessen, mert ez hatással van a kérdező további állapotára is. Befolyásolja döntéseiben és cselekedeteiben egyaránt. Ezért tiltott a jóslás sok helyen, mert manipulálva teremti meg a világokat.
Bár, ha nagy vonalakban nézzük, akkor akár ez is lehet sorsszerű, mert egy egyszerű kölcsönhatás lépett fel, mint egy átlag információcsere során, mely hatással van mindkét félre, tudva vagy tudattalanul.

Ezen dolgok csupán a felszínt kapargatják, mert, ahogy az ember a világban kiismeri a kiismerhetőt, addig a kiismerhetetlen mindig meglepetést fog okozni, mert az istenek mindig nagyban gondolkoznak, és aki bepillantást nyer terveikbe, azt nem jósoknak, hanem küldetéssel rendelkező prófétáknak nevezik.

2011. június 23., csütörtök

Raven : Örökségünk élén táncolunk 3.

Magas ember látásáról


Nem látom a testet csak „rucinak”. Oly sokan mondják, csak egy ruha, egy kabát, amit magadról ledobsz… ha itt az idő… Ez a romantikus. Nem az, amikor azt mondom, hogy a Szerelem a Mi létezésünk Értelme. A Szerelem egy magas tudatállapot. Persze ez is romantikusnak és bájosnak hangzik, mégis ha azt mondom magfúzió, és ez oly okos kifejezés, akkor is azt mondom: Szerelem.
A szellem és az anyag nem két különböző létezés.
A szellem nem anyagtalan és az anyag SOHA nincs szellem nélkül.
Még akkor sem, mikor élettelennek látszik, az ott, a holttest él!
Él a bomlásban.
És a tudat, a szellem, ami a testet életében hajtotta, mozgatta, lélegzést generált benne, lelket lehelt bele, tudatos a bomlásban is.
A szellem nem hagyja el az anyagot, amikor a szív megáll. Tudatosan lebontja azt, a körforgásba szórja és tudatosan tervezi az újraépítést. A testből az utolsó léleg(k)zettel a lélek jár be egy utat, látszólag kilép, kiszáll, elhagyja a testet… De a lélek a szellem álma, a lélek a tudat képzelgéseiből összegyúrt energiaforma. Az isteni szellem a lélekben ad egyéni ízt a megélhető történethez és a szellem koncentrálja Maga erőit és VÁLIK TESTTÉ. Nem beleköltözik, nem felveszi. AZZÁ VÁLIK, amikor lelket önt bele. A lélek egy szerv. A test és a szellem egy Lény, és ennek a Lénynek a szerve a lélek. De ez egy igen különleges szerv és igen különleges anyagból van, (már amennyire különleges lehet a földi anyagokhoz viszonyítva, de anyagból van a lélek is).
Halál pillanatában a lélegzet szakad el a földi síktól és rezeg át a lélek „birodalmába”. De valójában a lélegzet elszakad a testi látszattól és a szellem lelki szerve egy új formában lélegzik tovább. Ez egy tudatos választás és egy gyönyörű pillanat. Mindannyian erre a pillanatra készülünk egész testi erő megnyilvánulásunkban, mint ahogyan a megfogantatásra is vágyunk körbe és körbe. Embernek ez lélekvándorlás, de szellemi lényének ez egy lélegzet szakasz: be és ki.
Miért különleges a szellemi lélegzet, a lélek útja emberi szemmel… Mert varázslatos álomképek játszódnak le a tudatban, a szellemben, amikor a lélek ezt a kört bejárja. Belélegzéskor testté válik, kilélegzéskor szellemmé. A test az, amikor a szellem belélegzi az erejét. A szellem az, amikor a testből kifújja az erejét. De állandóan és mindörökké egy Lényről van szó.
És amikor a testből kifújja a lelket a Lény, épp olyan ösztönösen teszi, mint itt, élőlényben a test lélegzik. A testi lélegzet is ki-be jár a lélekben és a szellemet tudatosítja. Ezért igen nagy tisztító erejűek a lélegzésre alapozott testgyakorlatok. Mágikus képzésnek az alapjai, hogy lélegzet tudatossá váljon. E nélkül kóklerkedünk!:P A figyelmetlen lélegzet észrevétlenül csúszik át egyre szaporább vagy lassúbb ütembe és lükteti a vért a szívbe…, pánikot kelt vagy lassan álomba folyik a tudat, a szellem az öntudatlanságba merül és maga egészséges körforgása pokoli örvénnyé torzul a lélek képzeletében. Álom, álom, édes álom.
Mert a lélek különleges anyag, energiaszálai olyan szövevényes képi világot tartalmaznak, amit mi múltnak és jövőnek nevezünk, amikor a szálak és az összefonódások, energiasejtek közötti, képlékeny résekben olvassuk emberi sorsunk. De ez épp olyan, mint egy tudósnak mikroszkóp alá helyezni két lapka közé cseppentett mintát és annak világában vizsgálódva elmerülni. A lélek is pozitív és negatív töltésű rezgéseket tartalmazó élményekből és emlékezetből felépülő szerv, amely belélegzi a szellemi erőt, mint tapasztalatot a testbe és szellemi akaratból kifújja magából azt… a test bomlik, az élőlény meghal, de a tudat jelen van a lélegzetben. Ettől válik Mágussá, ettől válik Istenné, a Mi képzeletünkben.:)
Az ember öntudatlan, de egyre inkább emeli tudatát, álmodó lélegzetében Lényének magas tudatába. Meghal és újjászületik. Lelke útján álmodik és ébred.
A test bomlásában is tudatosan jelen van. És a lélek-zetre való tudatos ráébredésnek elkerülhetetlen képe az, hogy a halálban tudatosak maradunk.
Sokan hiszik, hogy ez, a halál, a „ruci” levetése, eldobása és esetleg van annyi alázat Maga iránt, hogy rábízza egy magasabb istenségre, hogy az anyagi körforgásba bocsátja testét, amikor ő megszentségesül, de mindezt olyan gőggel teszi, ami a makacs, megüdvözülésre vágyó álma a léleknek. Mindent átfogó isteni figyelemmel, igen bájos és gyermeki naivság ez…- és ez a határtalan Lény, a Mi Jóistenünk megálmodja lelkének a mennyországot és megálmodja a lelki nemesség és tartás rapszódiáját (RABszódiáját), hogy azt az öntudatlanság örvénylő poklától megtartsa. Megálmodja a földi tanítóközpontot és hétpróbás küzdelmek útján, magába emeli az eszméletlen lelket. De nem kell, hogy így legyen. Ezért az ígéretért vágytuk meg, mi emberek azt, hogy magasabb szellemmé, istenné váljunk. Mi azok vagyunk, emberként Lényünk testté vált lélek álma vagyunk. És minden élőlény egyaránt szellemi anyag és van egy közös Forrásunk, Istenünk…, akit álmodik egy még magosabb Isten lelke.:D Maradjunk csak galaxisunk méreteinél és csöppenjünk vissza emberi gyermeki lelkünkbe! Aki, közülünk, Magába szívta lelke álmát, melyből megsejti, hogy óriási ő maga, mind megvágyja, hogy beletudatosuljon. Hogy lélegzetét uralni tudja, vagyis hogy lelkének örvénylő álmait megfékezze, és mennybe menjen – ménbe mennyen - m-én-be térjen, magas énjébe térjen… magyarul, vagy még magyarabbul: tudata hatókörét emelje.

Csak látszat a test elhagyása.

Amikor egy lény ő-szinte szeretettel elmorzsolja kiléleg(k)zésében a testet és szétszórja anyaföld ölében, minden porszemében tudatosan jelen van. Amikor a lélek tudatos, a bomló test illatos és szép. Mert az egészség az, ami él, él, él, AZUTÁN is… Azután, ami egy ragyogó élmény a léleknek. Meghalni.
Óhh és ez is csak egy kis szösszenet volt, amit forró nyári szellő fújt szemembe egy pitypangról.
Készítette Vass Lajos, azaz én: Lény-madár-istenség

2011. június 20., hétfő

Raven: Raven meséi 2. Kalan-Dorka


Ismerem ezt. :)
Kalózkodni az Én tenger-én, felfedezni új partokat, és magányosan bolyongani lakatlan földeken, akkor is ha élnek ott millióan, nekem azért lakatlan, mert nem érzem magamat otthon és épp ezért hagyni, hogy visszahúzza a szívet a végtelen és újra a kormányhoz álljak, új élményekkel gazdagodni, mint egy hódító. Kergetni a víztükrön cikázó naplemente fény-szilánkjait és ha érte is hajolok, kezem vízbe merítem, hogy kifogjam a napfény egy kis cseppjét a hullámokból, hogy a szürkülő színekből magamba mentsem, az egyetlen napfény is kiúszik tenyeremből. A Nap alászáll és menthetetlenül végigkúszik gerincemen a didergő alkony, kényszeredett átok bújik elő idegeimből, hogy a közelgő sötétség elveszi majd minden tartásomat. Sietve gyertyát gyújtok a lámpásba és a távoli horizonton partot keresek. Talán a béke szigetét lelem meg, biztos talaján, talán örökre megpihenhetek, hogy sose vonzzon vissza az átok, a végtelen szerelme.
És mert mindig minden partot elhagytam, Magamra maradtam.
Rám borul az éj, és amíg rémeket álmodok a vakság félelmében, ez a sötétség egyszerűen csak szelíden átölel, mint Magot az Anyaföld.

Akkor most talán szellő vagyok. És ha életben hagyom a gyertyafényt a lámpásodban, élőhalottként bolyonghatsz békeföldjét kutatva. Amikor a szellő nem kacérkodik tovább a lángocskával, inkább kérlelhetetlenül kioltja azt, akkor se ijedj meg. Felejtsd el a sötétség félelmét.

Mindegy milyen sötét az éj feletted, mindegy hogyan kavarog a mélységes fekete élet-örvény alattad, mindegy hogy remeg a lángocska a lámpásban, mindegy jár-e arra szellőcske menteni a fényét, vagy elalszik és végül elillan füstjének kis fantomja is, mint utolsó társ. Mindegy merre jár a hajó, mindegy, hogy fel kel a Nap. Mindegy, hogy végtelen a tengerhullám, mindegy, hogy békét hoz-e majd az új part. Mindegy, hogy erős lábakon állsz, vagy a padlóra zuhansz. Mindegy, hogy nem értél még meg rá, vagy felnőttél a feladathoz. Mindegy... csak érezd a ringatást... hangolódj a ringatásra, ahogy ellazul a tested, megadod magad az érzésnek, véred átveszi a ritmust. Akkor megérzed, hogy táncol benned az Ég, az az Egy, élő láng. Ennek fényében akármire képes vagy. Mert mind-Egy.:)

Nem az a lényeg milyen part van előtted, az a lényeg, hogy amikor két lábbal a szilárdra lépsz, ne hidd azt, hogy most értél a biztonságba. A föld veled ringatózik tovább...és akkor kikötünk egy új parton, látszólag szilárd és biztonságos, mégis feszes ez a nyugalom... De az első pillanatban máris körbetáncol az ősi érzék, és én csak Szerelmemre tudok újra gondolni, duruzsol a lelkemben egy hang, egy dallam: vágyom Rád, bárcsak velem lennél, megszállja agyamat a rítus ritmusa és húz-húz vissza minden a hullámzó örvény közepébe. Én vagyok a tűz, a vágy, én vagyok a szellő, a suttogó sejtelem, én vagyok a víz örvénylő tengere, én vagyok a föld, a gömbben a sík, a görbületben az egyenes, a szétszórtságban a szimmetria. Körülöttem hullámzik a nyugalom feszültsége, testet ölt a révületben. Új történetet ír a hiú képzelet, mert mindig az Én tüzemet táncolják körbe a szeánszon fantáziám kény-szerével beoltott lelkek, ők vágynak hullámomban lebegni, megsemmisülve égni Szerelmem ölében.

A kihívás édes a hiúságnak. És én annyira szeretem kóstolgatni. Mint kisgyerek a sütis pult előtt  Ugyan most milyen mesével fényezzem Magam?Szóval fel kell nőni a feladathoz? 
Huss... - valahogy így járjon át a szellő,
ami ezt súgja-búgja szívedbe:
Legyél Kincsem, Égig érő!
http://world-mythos.com/wp-content/uploads/2008/09/385px-leighton-the_fisherman_and_the_syren-c__1856-1858-opt.jpg

2011. április 18., hétfő

Raven – Örökségünk élén táncolunk!



1. Tehetősség, avagy minden vagyonuk az ösztön tehetsége

“Nem vagyok különösebben tehetséges. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.”
(Albert Einstein)


Hírnökök és követek járják világunkat és mesélnek egy igaz világról. Mindig azt erősítik meg, hogy ez a világ, az a világ. Hallgatjuk meséiket, és öntudatlan rezgéssel összehangolódunk vágyainkban velük. Azt mondjuk, természetfeletti képességeik vannak, holott épp a tiszta természetet szólítják meg bennünk. Nem felettünk, bennünk! Nem arról beszélnek, hogy lehetne szép is, hanem arról beszélnek nekünk: Szépek vagytok.

Döbbenten állok világom hulladékain. Ha képzeletben együtt repülök egy madárral és együtt ringatózom a friss lombok között a széllel, akkor sem titkolhatom magam előtt a bennem feszítő zavart. És mindennap jön valaki, aki felhívja a figyelmemet: haldoklunk. Egy pillanatnyi élmény sem lehet anélkül, hogy a végzet súlya ne nehezednék rám.

Világunk különösképp berendezkedett arra a hazugságra, hogy a Végzetet ki lehet kerülni. Az életelixír, a halhatatlanság éhsége kielégíthetetlen maradt. Fenntartható fejlődésnek nevezzük azt, hogy adathalmazokba bújtatjuk közös sorsunk tragédiáját és logikázás, elméletek, konklúziók, doktrínák és szakértők vizsgálatai alapján mindenben a kiutat keressük, mert a szakadék már nyílik alattunk, de ha megkapaszkodunk, megtaláljuk karmaink alatt a megfelelően stabil rögöt, akkor majd a zuhanást elkerülhetjük és felmászhatunk, izmainkat megvetve a sziklán, egészen a Mennyországig. És akkor a dicsőség nem marad el, a fejlődést fenntartottuk!

Ein stein! Egy követ jött hozzánk. Egy, a sok közül. Egy, közülünk. Mókás figura, kellemesen őrült. Arcán a mosoly megértő és boldog. Olyan mámoros szerelemmel mélyedt világunk zűrzavarának képletébe, hogy a Lényeget meglelte. Meglelte azt a szívében, mert ott Magában hozta le nekünk a csillagot. Olyan csillagot, amit bizakodó ifjú ígér szerelmének, hogy még azt is lehozza érte, csak adjon boldogságot. Ez a követ nemcsak ígérte, ez a követ lehozta Magában és azt sugallta megszállottságával: Ti mindannyian csillagok vagytok.

Alázatos jósággal elnézett makacs harcaink fölött, nem ítélte meg, hanem egyszerűen semmissé tette az emberi aljasságot, legalább addig, amíg képzelete képletté vált. Tehetségét szolgálatunkba állította, hogy az üzenetet szavakba öntse.

Már nem lett volna elég egy hegyi beszéd. Ahhoz már túl műveltek voltunk. Az évezredek nem változtattak a természetünkön semmit. A Természet örök és változásában is örök tánc. Emberi természetünk, hogy ezt a szabadságot uraljuk. A kitágult világkép, a gyorsabb felfogás nem élesítette meg az ösztönt, kiélezte viszont a versenyt, hogy ki inkább a Természet ura, és hogy alattunk a hazugságban mélyülő szakadékot, magunkat egymás hátán felküzdve, kivédjük.

Einstein szerénysége nem szégyenlőség, hogy a dicsérettől pironkodva egy belső hiúság hamis üdvözülését titkolja. Ez a szerénység csendes öröm. Nem kívánt mester lenni. Testvéri volt és mesélt. Nem elméletet harsogott, élményeiről számolt be. És amit a koordinátarendszer négypólusúnak mutatott, abba ő beleírta az ötödik elemet is. Egybeforrt a rendszerelmélet a szenvedélyes kíváncsiságában, az elemek az egyenlőségjel két oldalán egybeértek és az origó a pozitív és negatív értékek össztüzében a világegyetem mélységét nyitotta meg szemében. Ő Maga vált az egyenlőségjellé és az eredője lett a megismerésnek.

Különösebben nem volt tehetséges, vagyis egyikünknél sem volt különb. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.

A szenvedélyesség a Végzettel való megbékélés. Az élet akkor válik teltté és dússá, amikor az alkotás nem a csúcspontig él. Nem a haszonért okoskodják ki. Az igazi tehetség számol a Végzettel is. A Végzet nem a negatív oldal, ami a mérleg egyik súlypontján, a pozitív oldal életével viaskodik. A Végzet az origó. És így az eredő is egyben.

Az alkotás akkor élő, amikor visszafordul a végén az origóba.

Az ilyen alkotást megszállottan, tiszta ösztönből szülték. Megvágyták szerelemmel, a test átadta magát a figyelemnek, és ezzel egymásba forrasztották az elemeket, megtermékenyített mélységben megfogant az erő.

Amikor az alkotó a beteljesedést nem a félkör felső ívén látja, hanem amikor a kör magába visszatér. Az alkotó éli a Végzetet. Végzete egyaránt Istene.

A Végzet szelídsége adja az árnyékot az élnek, adja kontúrt a színek, adja a szöget a térnek, adja a simogatást a szeretőnek.

És megvadítva ölni is tud. Valójában az ember utasítja el a végzetét, ezzel Magát, igaz természetét gyűl-öli.

Az erdő szélére, óceán mélyére vetett mocskot nem tervezték a kémcsőbe visszacsöpögtetni. Féltek és félmunkát végeztek. Kontárkodtak erejükkel.

Mit alkot a világunk? Amíg küzd a Végzet ellen? Egyre torzabb rohadást, egyre torzabb halált?

Egy követ sem volt elég ahhoz, hogy megváltsa a világot. A világ lényeges és tényleges megváltását, egyben megváltozását csak Együtt, Egymásért vagyunk képesek VÉGHEZ vinni. Igen, VÉGHEZ. Mert a Végzetet segítségül fogjuk hívni. Erejével élni fogunk, hogy a változás újjászületésében VÉGre, az Ég Szerelmére, megélhessük mindazt, amit édes hírnökeink, édesszüleink, édestestvéreink előhívtak belőlünk. A csillag örökségét. A kozmosz táncát bennünk.

Őseink öröksége, világegyetemünk végtelensége él bennünk. Mi, Most is megtehetjük ezt.

Lábam lógatom a szakadék szélén. Szemem ragyogását megüli szarkalábaim vigyorgása. Szárnyaimat képzelem. Nincs más tehetségem: csupán az ösztön és a szerelem. Kívánom a kalandot.

Ígéret volt, hogy a csillagot lehozzák nekem. Az Ige érett és elhoztam Magamban. A Végzetem nem azért ül szívemen, hogy elvigye az életem. Képtelen súlya nincs is. Magammal hoztam, mint csillagot és alkottam Vele Életet. Éljen!

„Energia nem vész el, csak átalakul.”

Mivé tesszük a mélységet?

Mivé válik a történetünk?

Írta: Raven

Képet alkotta: Raven