Raven: Raven meséi 2. Kalan-Dorka

Ismerem ezt. :)
Kalózkodni az Én tenger-én, felfedezni új partokat, és magányosan bolyongani lakatlan földeken, akkor is ha élnek ott millióan, nekem azért lakatlan, mert nem érzem magamat otthon és épp ezért hagyni, hogy visszahúzza a szívet a végtelen és újra a kormányhoz álljak, új élményekkel gazdagodni, mint egy hódító. Kergetni a víztükrön cikázó naplemente fény-szilánkjait és ha érte is hajolok, kezem vízbe merítem, hogy kifogjam a napfény egy kis cseppjét a hullámokból, hogy a szürkülő színekből magamba mentsem, az egyetlen napfény is kiúszik tenyeremből. A Nap alászáll és menthetetlenül végigkúszik gerincemen a didergő alkony, kényszeredett átok bújik elő idegeimből, hogy a közelgő sötétség elveszi majd minden tartásomat. Sietve gyertyát gyújtok a lámpásba és a távoli horizonton partot keresek. Talán a béke szigetét lelem meg, biztos talaján, talán örökre megpihenhetek, hogy sose vonzzon vissza az átok, a végtelen szerelme.
És mert mindig minden partot elhagytam, Magamra maradtam.
Rám borul az éj, és amíg rémeket álmodok a vakság félelmében, ez a sötétség egyszerűen csak szelíden átölel, mint Magot az Anyaföld.

Akkor most talán szellő vagyok. És ha életben hagyom a gyertyafényt a lámpásodban, élőhalottként bolyonghatsz békeföldjét kutatva. Amikor a szellő nem kacérkodik tovább a lángocskával, inkább kérlelhetetlenül kioltja azt, akkor se ijedj meg. Felejtsd el a sötétség félelmét.

Mindegy milyen sötét az éj feletted, mindegy hogyan kavarog a mélységes fekete élet-örvény alattad, mindegy hogy remeg a lángocska a lámpásban, mindegy jár-e arra szellőcske menteni a fényét, vagy elalszik és végül elillan füstjének kis fantomja is, mint utolsó társ. Mindegy merre jár a hajó, mindegy, hogy fel kel a Nap. Mindegy, hogy végtelen a tengerhullám, mindegy, hogy békét hoz-e majd az új part. Mindegy, hogy erős lábakon állsz, vagy a padlóra zuhansz. Mindegy, hogy nem értél még meg rá, vagy felnőttél a feladathoz. Mindegy... csak érezd a ringatást... hangolódj a ringatásra, ahogy ellazul a tested, megadod magad az érzésnek, véred átveszi a ritmust. Akkor megérzed, hogy táncol benned az Ég, az az Egy, élő láng. Ennek fényében akármire képes vagy. Mert mind-Egy.:)

Nem az a lényeg milyen part van előtted, az a lényeg, hogy amikor két lábbal a szilárdra lépsz, ne hidd azt, hogy most értél a biztonságba. A föld veled ringatózik tovább...és akkor kikötünk egy új parton, látszólag szilárd és biztonságos, mégis feszes ez a nyugalom... De az első pillanatban máris körbetáncol az ősi érzék, és én csak Szerelmemre tudok újra gondolni, duruzsol a lelkemben egy hang, egy dallam: vágyom Rád, bárcsak velem lennél, megszállja agyamat a rítus ritmusa és húz-húz vissza minden a hullámzó örvény közepébe. Én vagyok a tűz, a vágy, én vagyok a szellő, a suttogó sejtelem, én vagyok a víz örvénylő tengere, én vagyok a föld, a gömbben a sík, a görbületben az egyenes, a szétszórtságban a szimmetria. Körülöttem hullámzik a nyugalom feszültsége, testet ölt a révületben. Új történetet ír a hiú képzelet, mert mindig az Én tüzemet táncolják körbe a szeánszon fantáziám kény-szerével beoltott lelkek, ők vágynak hullámomban lebegni, megsemmisülve égni Szerelmem ölében.

A kihívás édes a hiúságnak. És én annyira szeretem kóstolgatni. Mint kisgyerek a sütis pult előtt  Ugyan most milyen mesével fényezzem Magam?Szóval fel kell nőni a feladathoz? 

Huss... - valahogy így járjon át a szellő,
ami ezt súgja-búgja szívedbe:
Legyél Kincsem, Égig érő!

http://world-mythos.com/wp-content/uploads/2008/09/385px-leighton-the_fisherman_and_the_syren-c__1856-1858-opt.jpg