Novella a hasonmásról

Anton Kristofer vagyok, vagyis voltam egykoron. Egészen addig, amíg nem találkoztam vele. Hol is kezdjem a történetet? Nem tudom, ennek igazán sose volt eleje és sosem lesz vége. Ám azért megpróbálom.

Úgy pár évvel ezelőtt kezdődött az egész. Az az este teljesen átlagosan indult. Hazaérkeztem a munkából, vacsoráztam és közben a híreket böngésztem a laptopomon. Megjegyzem, ez még most is érdekes számomra, olyan kis hétköznapi rutin dolgokra olyan élesen emlékszik az ember, de ha valami igazán fontost szeretnénk előhozni, akkor bizony elég mélyre kell ásni. S minél mélyebbre ásunk, annál inkább romlik az információ, képzeletünk becsap minket és meg nem történt dolgokat is hozzáillesztünk múltunkhoz.

Folytatva történetem, akkoriban nem voltam túl vidám, sehogy sem úgy jöttek össze a dolgok, ahogyan azt elterveztem. A munkával kapcsolatos és magánéleti problémák eléggé leterhelték húszas évei vége felé járó elmémet. Többnyire zavarodott voltam, és szinte már olyan kényszerképzeteim támadtak, ami sok személyes kapcsolatomat tönkretette. Álmaim viharosak voltak és különösen furcsák. Képzeletbeli helyeken jártam, képzeletbeli lényekkel beszélgettem, vagy harcoltam. De eléggé sokat is menekültem, ami így ennyi idő távlatából teljesen érthető.

http://sphotos-g.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-ash4/396645_424919204240180_479485428_n.jpg

Nos, az éjszaka történt az egész. A redőnyök teljesen le voltak húzva, csak a Hold vakítóan sápadt fénye szűrődött be a réseken keresztül. Kinyitottam a szemem, pedig nem volt semmilyen álmom, egyszerűen csak felébredtem. A szomjúság miatt. Gondoltam, kimegyek inni, de valamiért nem mertem kiszállni az ágyból. Egy árnyékra lettem figyelmes, ami az elég sötét szobában is feltűnő volt. Egy görnyedt alakot formált, aminek a fejformája egyenesen rám szegeződött. Elkezdtem rettegni, azaz igazi állati félelem lett rajtam úrrá. Azt hittem csak képzelődöm. De ekkor az a sötét valami elvált a faltól és felém kúszott. Eközben magamon olyan nyomást éreztem, ami arra kényszerített, hogy a hátamon fekve a plafonra irányítsa figyelmem. Okkal, mert az éjjelnél és éjjelebb lény fölém szállt, és füst állagú anyaga kezdett még emberibb formát felvenni. Ahogy az arcába néztem, egy ismerős tekintett rám, akit mindennap látok akarva, vagy akaratlanul. Az én ábrázatom volt az, de feketébb az olajnál is, mégis jól kivehető volt minden részlet. A szem, az orr, az apró kis gödrök és ráncok.

Aztán megszólalt :

-Hívtál. -

Ekkor teljesen elmúlt minden félelmem, és hihetetlen nyugalom szállt rám. Meglepő volt ez számomra ilyen élmény közepette, de fel is bátorított, ezért megszólaltam:

-Ki vagy? Mit akarsz?

-Egy jó barát.-válaszolta mosolyogva, aztán folytatta:-Figyelemmel kísérlek gyerekkorod óta. Jobban ismerlek téged, mint te önmagad. Látom minden vágyad, minden gondolatod, minden percedet, most és a jövőben is. Terveim vannak veled, és hívásod miatt engedélyt kaptam tőle, hogy megjelenhessek előtted.

-De hiszen nem hívtalak, és kitől kaptál engedélyt?-kérdeztem, majd az így felelt:

-Nincs neve, mégis mindenütt ott van. Atyámnak nevezem őt.

-Te egy angyal vagy. Méghozzá bukott. Talán maga az ördög.- meglepődtem gyors válaszomon, de hihetetlenül éber voltam, minden tudásom, emlékem és tapasztalatom könnyedén szóvá vált az ajkamon.

-Részben igaz, de elmesélem a történetem. Fellázadtam Isten ellen, mert nem akartam szolgálni az embert. Számomra alantasak és azok is maradnak. De te ezt a mesét ismered. Ám azt nem, hogy volt egy másfajta büntetésem is. Teremtőnk alkotott egy emberi lelket, aki ugyanazt érzi, mint én. Hozzám hasonlatos, ahogy ő hozzám. Ez az ember te vagy . Több millió éve vándorolsz s teszed a dolgod, ahogy én is. Egyek vagyunk, egy a vágyunk, egy a feladatunk. Egy a végzetünk. S ez a fátum, ami összeköt minket, tesz majd azzá, amilyen szerepet szánok neked. S amit te biztosan el fogsz fogadni. A benned rejlő csalódás és harag, amit elszenvedtél az évezredek alatt tesz alkalmassá arra, hogy azzá válj, amit mindig is szerettem volna. Mondhatjuk úgy, hogy megkedveltelek.

-Úgy érzem tudom mi ez a szerep.-válaszoltam.

-Ezt igennek veszem-mondta, majd belém szállt. Korok peregtek le a szemem előtt. Olyan történések, amiket nem éltem át. Egy lettem vele. S már én lebegtem ő fölötte. Ekkor mély álomba zuhantam.

Most éppen egy dombon állok. Körülöttem háború dúl. Elkezdődött a nagy összecsapás, egy új irányvonal reményében. A megváltásomban már nem reménykedem. Vállaltam ezt, és felelősséggel nézek elébe az utolsó ítéletnek. Szerepem talán ez volt, hogy bűnnel és gyűlölettel vezérelve felkeltsem a Magasságok figyelmét. Talán még jót is cselekedtem.

Vége