A félelem invokációja

Ma a félelemről szeretnék írni. Úgy gondoltam ez is annyira általános, hogy napokat lehetne erről a témáról beszélni. Főleg vasárnap, egy laza ebédet követően, az utolsó nyári napsütéses órák idejében.

Maga a fél-elem, egy olyan dolog, mely folyamatosan felez le dolgokat. Mikor megjelenik a fejünkben, elkezd hatni a szívünkre is.

Olyan érzés ez, mintha fázna belül minden. Talán remegünk is. Közben jönnek az illúziók, a képzetek, árnyak. A felező erő folyamatos táplálása, mely gyengít bennünk minden racionalitást, minden reményt, minden elképzelést átvett minket a túlsó partra, a negatívitás pusztítóan sötét és hideg vermébe, ahol vadállati félelemmel hadonászunk a minket kísértő lények kántálásának közepette.

A félelmet érzünk akkor is, ha a másik fél tőlünk. Azt hisszük a sajátunk, de nem. A másik embertől el lehet kapni, mondhatni ragályos. Végül is az őrület egyik fajtája és nem alapösztön, ami a túléléshez kell. Túlélni olyan világban szokás, ahol az élet állandó küzdés, vagy megalkuvás az erősebbel szemben. Csak az anyagra képes hatni ez a fajta érzés, mert csak az képes feleződni, mert nem teljes, hanem folyamatosan változó. Sebezhető.

http://a4.sphotos.ak.fbcdn.net/hphotos-ak-snc6/254956_215598161793867_1128138_n.jpg

Félelmet tehát lehet invokálni, behívni, idézni, ha úgy tetszik, de a szó pontosabb jelentésében, segítséget kérni. Könnyen. Az alap ősi félelem a sötéttől, a fény hiányától benne van az emberben, de hasznot is lehet belőle húzni. Ha úgy tetszik, kihúzhatjuk magunkat a kútból. Ami megjelenik a saját akaratunkból az le is győzhető. Kivéve, ha ez kimerül az állandó panaszkodásban az élet dolgait illetően, vagy feleslegesen aggódunk előre egy napot, mikor az még meg sem történt.

Szembe kell a félelmekkel szállni és megpróbálni elhessegetni. Igyekszem én is ezt tenni. Főleg vasárnap délután, mikor megint lezárul egy hét. A hétfő mindig új kihívásokat hoz. Új félelmeket állít az ember elé, de új lehetőségeket is, hogy még erősebbek legyünk.

Unalom

Unatkozás. Ásítás. Jobbra és majd balra figyelés, zavarodott mozdulatokkal megtörve a néma, üres idillt.

Hétfő van. 

Minden hétfő unalmas. Mindig ugyanaz a klisé. Kezdődik a hét. De sajnos a heteknek mindig a vége jó. Mire szerdához ér az ember, teljesen megszokja az egészet, hirtelen tudatosítva önmagában, hogy lassan ennek is vége és kezdődik minden elölről, miután a péntek, szombat esti katarzis megmámorosítja az érzékeket, feldolgozva a sok feszültséget.

Kevés hétfőnek örülök. De vannak olykor alkalmak, mikor megcsap a boldogság, eloszlatva minden közönyömet. Ez nap természetesen nem az a nap, csak gondoltam megemlítem, hogy a bizonyos mondás, miszerint „kivétel erősíti a szabályt” itt is működik.

http://www.irodalmiradio.hu/femis/muveszetek/4muveszek/m_menu/munch/05melankolia.jpg 

De persze nem stimmelhet mindig minden. Az elég unalmas lenne a folyamatos elégedettség, ezt már az ősemberek is tudták, illetve a görög filozófusok. Többnyire ezért is estek egymásnak. Még ma is ezen ősi ösztönök vezetik az agresszióra éhes, elégedetlenségének hangot adó egyént, ki minden előadáson, téren, kocsmában és a rendelkezésre álló kitöltött helyen előfordul. Az én legnagyobb örömömre. Kiváló helyzettanulmány ez számomra, mely egyrészt örömet ad, másrészt levonhatom a megfelelő következtetéseket. 

Sokkal többen ragaszkodnak ideájukhoz, világuk sérthetetlenségéhez, egójuk nagyságához. Sok ember növekvő fa, amely megmarad a gyökérzetben. Szirmukat nem bontják ki, leveleiket nem viszi messzire az őszi szellő. Gyökerekre viszont szükség van. Ezt minden kertész tudja. Isten is valami kertész lehet, a türelmesebb fajtából.

Legvégső soron tehát, az unalom, közönyt, vagy elégedetlenséget szül....ezért legyünk hát óvatosak, hogy kezdjük a hetet.