Számomra ez maga volt a gyönyör. A messzi végtelenben minden csodaszép fehér köntösbe öltözött, amerre a szem ellátott sem ember, sem állat nem zavarta a Jégvilág nyugalmát. Nehezemre esett a légzés, az orromban éreztem a fagyott szőrszálak csiklandozó kedélyű próbálkozását. Szakállamra sűrű jég dermedt, melegítve arcomat.
Már lassan egy hónapja voltam itt. Elevenen égette a hó az emlékezetembe a mindennapi rutint, mely a túlélést segítette ezen a különös s elhagyatott helyen. Emlékszem mindenre, az életemre a családdal, a helyekre melyekben megfordultam, a mindennapi gondok s boldogságok váltakozására, csak arra nem, hogy kerültem ide.
Nem múlt el nap, hogy ne próbáltam volna megmagyarázni ide kerülésem okát. Vajon meghaltam s a pokolba vagyok ? Netalán titkos kísérlet részese lettem? Fogalmam se volt miképp jutottam ide. A napok múlását se igazán tudtam számolni, örök vakító világosság vett körül, s örök éhség. Az éhérzetem alapján tudtam csak megbecsülni mennyi idő is telhetett el. Hol fellángolt a vágy, hol eltűnt. Néha azt gondoltam itt még az idő se telik, az állandó csillapíthatatlan vágy csupán összezavart. Nyugtatom magam, talán csak egy rossz álom az egész, vagy egy újabb részeges látomás melyet el kell viselnem, majd valahol magamhoz térve, újból szembe kell néznem terjedő önpusztításom eredményével.
Folytattam utam. A szomjúságomat a hó csillapította, az éhségemet..nos...semmi.
Szerencsémre mikor idekerültem rendesen fel voltam öltözve, hisz nálunk is tél kezdette volt. Persze nálunk nem volt ilyen hideg mint itt és még hó se esett. Az utóbbi években nem sok havat láttam, az időjárás változás-az okosok szerint- a környezetszennyezés miatt szeszélyesedett meg.
Nem értettem a szituációm, minden olyan átlagosan s szürkén indult. A reggeli felkelést követő szösszenetek, az unalmas buszozás, majd megérkezés az iskolába-mindennapos dolgok ezek. Aztán kaptam egy hívást, nem tudtam ki keres.....csak sejtettem...de ő nem lehetett az.
Szóval a telefont letéve egy mosolygó munkásra lettem figyelmes, amint int a kezével, s én hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, itt térve magamhoz. A hóban térdelve, eszelősen sikítva. Azóta összeszedtem magam, akárhol legyek is, nem szabad feladnom, ezt megtanultam.
Mi van ha tényleg meghaltam? Ilyen lehet a halál? Egy kibaszott nagy hómező. Hol van Isten?Hol vannak az angyalok. Jelenlegi helyzetembe egy aprócska ördög is nagy vigaszt jelentett volna nekem.
Talán a munkás arcán még se mosoly volt, talán aggodalom..
Vége
Már lassan egy hónapja voltam itt. Elevenen égette a hó az emlékezetembe a mindennapi rutint, mely a túlélést segítette ezen a különös s elhagyatott helyen. Emlékszem mindenre, az életemre a családdal, a helyekre melyekben megfordultam, a mindennapi gondok s boldogságok váltakozására, csak arra nem, hogy kerültem ide.
Nem múlt el nap, hogy ne próbáltam volna megmagyarázni ide kerülésem okát. Vajon meghaltam s a pokolba vagyok ? Netalán titkos kísérlet részese lettem? Fogalmam se volt miképp jutottam ide. A napok múlását se igazán tudtam számolni, örök vakító világosság vett körül, s örök éhség. Az éhérzetem alapján tudtam csak megbecsülni mennyi idő is telhetett el. Hol fellángolt a vágy, hol eltűnt. Néha azt gondoltam itt még az idő se telik, az állandó csillapíthatatlan vágy csupán összezavart. Nyugtatom magam, talán csak egy rossz álom az egész, vagy egy újabb részeges látomás melyet el kell viselnem, majd valahol magamhoz térve, újból szembe kell néznem terjedő önpusztításom eredményével.
Folytattam utam. A szomjúságomat a hó csillapította, az éhségemet..nos...semmi.
Szerencsémre mikor idekerültem rendesen fel voltam öltözve, hisz nálunk is tél kezdette volt. Persze nálunk nem volt ilyen hideg mint itt és még hó se esett. Az utóbbi években nem sok havat láttam, az időjárás változás-az okosok szerint- a környezetszennyezés miatt szeszélyesedett meg.
Nem értettem a szituációm, minden olyan átlagosan s szürkén indult. A reggeli felkelést követő szösszenetek, az unalmas buszozás, majd megérkezés az iskolába-mindennapos dolgok ezek. Aztán kaptam egy hívást, nem tudtam ki keres.....csak sejtettem...de ő nem lehetett az.
Szóval a telefont letéve egy mosolygó munkásra lettem figyelmes, amint int a kezével, s én hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, itt térve magamhoz. A hóban térdelve, eszelősen sikítva. Azóta összeszedtem magam, akárhol legyek is, nem szabad feladnom, ezt megtanultam.
Mi van ha tényleg meghaltam? Ilyen lehet a halál? Egy kibaszott nagy hómező. Hol van Isten?Hol vannak az angyalok. Jelenlegi helyzetembe egy aprócska ördög is nagy vigaszt jelentett volna nekem.
Talán a munkás arcán még se mosoly volt, talán aggodalom..
Vége
 |
| http://static.panoramio.com/photos/original/5780785.jpg |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése