Megragad. Mindenkit.
Sokan azt mondják valaminek a vége, de én úgy érzem valaminek az
igazi kezdete. Mikor a test porrá válik, és a lélek kiszabadul
vérvörös börtönéből.
A halál nem egy állapot,
hanem csupán átmenet, egy olyan kapu, amelyen idővel mindenki
átlép. Van, aki gyorsabban, van, aki eléggé ráérősen. Nos, ezt
az átmenetet sokféleképpen leírták a hagyományok. A haldoklás
lehet gyors, vagy nagyon lassú. Mindenki szembesül vele, valamilyen
szerette elvesztésekor. A másikat sajnáljuk, de közben a tudat
alatt végig ott van a kasza, mely a mi nyakunkra is lesújt.
Ez a legnagyobb tabu
téma. Manapság elsiklik az ember felette, a média teljesen
szétroncsolta ennek a dolognak a tiszteletét, csak húst ad el, a
húsnak, vért ad az átváltozottaknak. Pedig nagyon sok lehetőség
rejlik benne, a szabad akarat ösvénye ez, aki rálép és felismeri
ezt, az szabaddá válik. Bármit megtehet, mert minden elpusztul.
Nem marad semmi a kanóc egyre rövidebb lesz, a gyertya kialszik, a
viasz szétfolyik és elmállik a nagy semmibe.
Ha van túlvilág, ha
nincs, ha van lélekvándorlás, ha nincs ez egy esélyes dolog.
Egyedi ez mindenki számára. Nem csorbíthatja a lehetőségeket
semmi, se a szegénység, se a betegség, se a társadalom, se a
tabuk, semmi. Az ember szabad, és saját szája íze szerint dönt.
Hülyeség lenne azt mondanom, hogy persze figyelembe kell venni a
határokat, azaz a másik ember határait, de ez a valóságban nem
így van, sőt az emberi félszabadságban ez sérül meg legelőször,
mindig a másik határvonalát lépik át leghamarabb. A többi már
csak ráadás.
Az ember fél a
változástól. Ezért fél a haláltól. Pedig ha nem félne a
változástól, ha képes lenne változtatni dolgokon és merne
tiszta szívből cselekedni, akkor bátran sétálhatna át a kapun,
mint egy igaz ember, aki mindent megtett, amire ereje futotta, akár
jót, vagy akár rosszat téve. Ezek persze szavak. Hiába az
elhatározás, ha nincs cselekvés.
Az elméletek, csak
elméletek.
